“Látja… az élet nem olyan jó… De nem is olyan rossz, amilyennek hisszük” – írta a legkedvencebb íróm, Guy de Maupassant első regényében, az Egy asszony életében, ami Tolsztoj szerint egyenesen a francia irodalom legnagyobb műve a Nyomorultak óta. Maupassant gondolatai – amelyeket egyébként mestere, Gustave Flaubert egyik 1878-as leveléből kölcsönzött – gyakran eszembe jutnak, de miután megnéztem az iráni Dzsafar Panahi legújabb filmjét, csak erre a bölcseletre tudtam gondolni.

Mint ismert, az iráni újhullám egyik legkedveltebb és külföldön legismertebb rendezőjét, Dzsafar Panahit, ellenzéki tevékenysége miatt hazájában húsz évre eltiltották a filmezéstől. 2010 márciusában a saját, teheráni otthonából vitték el a feleségével, a lányával és 15 barátjával együtt. Aki szereti a számokat, annak lefordítom: Panahi 2030-ig, vagyis 70 éves koráig, nem rendezhet, nem írhat forgatókönyvet, sőt, nem adhat interjúkat sem. Elviekben. Aztán 2011-ben Ez nem egy film címmel (milyen rafinált!) készített dokut saját magáról, amit később egy tortába rejtett pendrive-on csempésztek ki a cannes-i filmfesztiválra. Négy évvel később a szintén illegalitásban készült Taxi Teherán az Arany Medvét nyerte el a Berlinalén. Legújabb filmje, a Három nő idén májusban pedig a legjobb forgatókönyvnek járó elismerést nyerte el Cannes-ban, ahol a díjat a lánya, Solmaz Panahi vette át helyette.

A házi őrizetben lévő Panahi ezúttal sem elégedett meg azzal, hogy csupán a rendezője és forgatókönyvírója legyen a filmnek, a kamera másik oldalán is feltűnik, ahogy a Taxi Teheránban, a Pardéban és az Ez nem egy filmben is tette. Az iráni filmes ráadásul újra saját magát alakítja a filmben (nem, nem bújik parókába és lesz a címben foglalt három nő egyike), a másik főszerepet pedig a szintén önmagát játszó, odahaza valóban nagy népszerűségnek örvendő Behnaz Dzsafari kapta meg.

A sztori egyébként keményen indul: egy fiatal vidéki lány mobiltelefonnal rögzített videóüzenetét látjuk, akit bár felvettek a teheráni színiakadémiára, a családja nem engedi, hogy színésznő legyen belőle, ezért sírva könyörög a családja által elismert színésznőnek, hogy tegyen valamit, majd a látottak alapján felakasztja magát az egy hegyi barlangban. Panahi és Dzsafari az üzenet hatására, otthagyva egy forgatást, elindulnak a lány falujába, ahol megpróbálják megérteni, hogy mi folyik a családban.

Panahit egyébként nemcsak a filmezéstől, hanem az utazástól is eltiltották, ami alól kizárólag a mekkai zarándoklat kivétel, vagyis már csak a kényszerhelyzet miatt sem nagyon  inspirálódhat idegen országokból, kizárólag a saját hazájában szerzett élményekből. A Három nőt ráadásul azon a vidéken forgatta, ahol a szülei és a nagyszülei is felnőttek, vagyis jól ismeri az itteni embert. Panahi tisztelettel, de azért a furcsaságaikat megmosolyogva ábrázolja őket. Tudja, hogy a falusi ember nem mindig könnyű eset, hogy mennyire nyakas és babonás tud lenni, de azt is megmutatja, hogy mennyire vendégszerető és odaadó is egyben, amikor valaki közéjük keveredik egy ilyen tényleg isten háta mögötti helyen.

Az iráni filmes nem mond róluk ítéletet azért, mert a helyiek nem engedik színészkedni a lányt, a filmje tele van emberszeretettel. És nemcsak őket ismeri jól, hanem magát az életet is. A Három nő egy könnyed hullámvasút, nagyobb kilengések nélkül, van humora, vannak drámái, nem rág a szánkba semmit, nem akarja azt üzenni, hogy rossz hely a világ, de abból sem csinál titkot, hogy történnek értelmetlen dolgok benne. Mindezt ráadásul cseppet sem didaktikusan teszi, Panahi lehetletfinoman hinti el, hogy mi történik egy életszagú, ugyanakkor metaforákkal teli történetben. A saját sírjában éjszakázó idős nő vagy az út közepén haldokló bika bizonyára jelentéssel bír, különösen egy olyan világban, ahol valahogy minden olyan apokaliptikusan kopárnak tűnik.

Dzsafar Panahi tehát a Taxi Teherán után újra autóba szállt, hogy a saját országáról meséljen. Arról az országról, amelynek vezetése nem csupán a szabadságát korlátozza, hanem művészként is ellehetetlenítette. A kocsi ezúttal nem a főváros utcáit járja, hanem Irán hegyek közt kacskaringó útjait és poros falvait. De Panahi – akit nem véletlenül neveznek neorealistának – a Három nővel nemcsak a hazájáról beszél, hanem egyúttal az életről is. Még szép, hogy nem hagyja magát, hiszen van miről mesélnie.