Az okostelefonok és a tabletek pár év alatt terjedtek el és lettek alapvető használati tárgyak a háztartások igen nagy részében. Ezeket, illetve az ezen futó programokat viszont a profitmaximalizálás elve mentén alkották meg és nyilvánvaló, hogy bizonyos tekintetben ezzel szörnyetegek költöztek be a hálószobákba, amik felzabálják az ember figyelmét és szabadidejét. 2018-ban a vállalatok felé elvárás, hogy vállaljanak némi felelősséget, ha már egész évben azon dolgoznak, hogy minél szebb, gyorsabb és drágább kütyük kössék le az emberek figyelmét 0-tól 99 éves korig. 

Ezért a Vodafone egy sajtóvetítésen mutatott be egy 2016-ban készült amerikai dokumentumfilmet, ami a képernyőfüggőségről szól és azt vizsgálja, hogy milyen hatással vannak ezek az okoseszközök a tinédzserek életére. A cél, hogy a téma napvilágra kerüljön, ami egy jó ötlet, hiszen Magyarországon a háztartások túlnyomó részét érinti a probléma és hiába 2018 a családok éve, arról azért nem esik túl sok szó a kormányzati kommunikációban, hogy mennyire káros, ha az összes étkezésnek kötelező kelléke valamilyen telefon vagy tablet.

A 70 perces Screenagers sokkal több témát akar bemutatni, mint amit ennyi idő alatt lehetséges. A vezérfonalat egy nő története adja, aki rögtön a film elején szembesül azzal a kérdéssel, hogy a lányának új telefonra van szüksége, de fél egy internetképes készüléket a kezébe adni. Nem ez a szál dominálja a filmet, pedig a mindenféle tudósokkal készült interjúknál érdekesebb, mikor a kamera betolakodik az intim szférába és megmutatja, hogy milyen nehéz és kínos tud lenni, ha egy család megpróbál valahogy úrrá lenni a kütyükön. 

A gyerekek között sikerült tök jó alanyokat találni, akik ha kell őszintén belemondják a kamerába, hogy milyen keveset ér, ha a szülők drasztikus módszerekkel teljesen meg akarják vonni a telefont, az internetet vagy a videójátékot tőlük. Nyilván senki nem tudja figyelmen kívül hagyni, ha ott van egy stáb a nappaliban, de még így sem ront el minden jelenetet ez a kis műviség. 

Mivel ez egy olyan téma, ami azonnal szembe jön az utcán, vagy a metrón, és ilyenkor feltűnik, hogy a Wall-E-ben ábrázolt, "mindenki csak az előtte lévő képernyőt bámulja" utópia nincs is olyan messze tőlünk, ezért üt igazán a film, mert ezt a jelenséget jól összeszedve tolja az arcunkba, több, mint egy órán keresztül.

Egyszerűen mutat be olyan dolgokat, mint hogy az okostelefonok, hogyan fertőzik meg a tantermeket és vonják magukra a figyelmet. Arra is szán néhány percet, hogy megmutassa mennyire lassúak ebben a tekintetben az intézmények és, hogy az iskolák még mindig nem tudják, hogy a teljes tiltás és a maximális engedékenység helyett mi lenne az igen hatékony megoldás. A társadalom pedig képtelen egy ilyen alapvető változásra gyorsan és hatékonyan reagálni.

A Screenagers nem akarja feltalálni a spanyolviaszt, bár ahogy véget ér a film, szó szerint felsorolják a filmbeli megállapításokat, hogy ne legyen kétség egyetlen nézőben sem. Ezek a mondatok erős leegyszerűsítések, mert a legnagyobb tanulsága az egésznek, hogy ezzel foglalkozni kell, kutatásra van szükség, mert rengeteg mindent nem tudunk még. De arra legalább felhívja a figyelmet, hogy a szülőknek és gyerekeknek beszélniük kell erről a folyamatosan változó helyzetről, amit az okoskészülékek és ezzel közvetve a közösségi média oldalak hoztak be az életünkbe, akik ráadásul folyamatosan azért dolgoznak minden egyes új dizájnnal és újítással, hogy még több időt töltsünk velük és még több adatot sajtoljanak ki belőlünk. 

Lehet azt mondani, hogy  ha nem tud igazán újat mondani, akkor nem is volt szükség erre a filmre. A megnézés után néhány órával viszont úgy érzem, hogy  kívülről nézve más szemmel tekintünk a problémára, ezért pedig hatékony tud lenni a Screenagers.

Az egyik megoldási javaslat a filmben egy konkrét szerződés, ami pontokba foglalja a telefon használatának módját. Azért ezt betartani nem egyszerű, de a film arra is szán néhány percet, hogy elmondja: közel sem csak tinédzserek szenvednek ettől a függőségtől. A szülőket ugyanúgy beszippantja a dolog, ugyanúgy ők is inkább a tabletet nézik vacsora közben, mintsem a család többi tagját. Itt pedig egy elég komoly ziccert hagyott ki a film, ami nem foglalkozott azzal, hogy mekkora felelőssége van a függőség kialakításában a Facebooknak, illetve a telefongyártóknak, akik finomra csiszolták az értesítések rendszerét.

Az egy dolog, hogy az embereknek egyre fontosabb lesz megtanulni navigálni ezt a helyzetet és valahogyan úrrá lenni ezen a helyzeten, de ha már így körbejárjuk a témát, akkor a felelősöket is érdemes volna megemlíteni, akik miatt még veszélyesebb lett ez az egész helyzet.

Ezzel együtt kár, hogy a filmet nem lehet majd szélesebb körben megnézni Magyarországon, mert biztos sok családnak segítene, hogy még több és gyakoribb beszélgetés legyen arról, hogy hogyan is érjük el, hogy mi irányítsuk ezeket a kütyüket, és ne azok minket. A Vodafone saját, reprezentatív kutatása szerint a magyar szülők háromnegyede beszélget az internethasználatról a gyerekeivel, ami jól hangzik, de ez a film segíthetne meggyőzni a maradékot, illetve a már meglévő beszélgetéseknek adhatna egy új löketet.

A Facebook, az Instagram, és úgy általában az internet használta annyi problémát hozhat, hogy nem szabad úgy kezelni, mint egy szexuális felvilágosítást, és 1-2 beszélgetéssel letudni az egészet. Folyamatos kommunikációra van szükség. Csak néhány percre ugyan, de a film kitér arra is, hogy milyen veszélyes, ha valaki intim képet küld egy osztálytársának, ami aztán szélesebb nyilvánosság elég kerül. (Hasonló témával foglalkozik a nemrégiben mozikba került magyar film, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)

Folyamatos veszélyt jelent ez a helyzet, amiről még mindig nem tudunk eleget és valószínűleg nem lesz elég egereken végzett kísérletekből kiindulni, ha tényleg azt akarjuk, hogy ne szörnyetegként kelljen beszélni az okos eszközökről.