Sokáig kell együtt lélegezni a Határesettel, hogy úgy érezzük, ez tényleg működik. Persze, aki már Cannes óta követi a cikkeket róla, az nagyjából tudja, hogy botrányos trollszexre már számíthat, akármit is jelentsen ez, de a csípőből írt fesztiválbeszámolók (és az elnyert Un Certain Regard-díj) nem tudnak felkészíteni rá teljesen, hogy mit is kapunk Ali Abbasi filmjétől. Mert a Hatáseset egyszerre egy keserű dráma az elfogadásról és a különbözőségről, egy skandináv krimi egy titkos pedofilhálózatról, és a pogány hiedelmek átültetése modern Svédországba. És igen, egy ponton két troll szexel benne, de ennél sokkal több is.

John Ajvide Lindqvist svéd író az Engedj be! vámpírsztorijával egyszer már összekutyulta a hétköznapit a mítikussal, a Határeset szintén az ő novellájából készült, annyi különbséggel, hogy a krimiszálat már a filmkészítők adták hozzá. És tényleg az Engedj be! megfilmesítése a legjobb összehasonlítási pont, csak éppen a mítosz változott. Ott ugye egy kortalan, nemtelen kislány jelent meg a nyolcvanas évek svéd paneljában, itt pedig egy ránézésre harmincas trollnő éli a mindennapi életét a jelenben: Tina egy kompkikötő határőreként dolgozik, a legfőbb feladata az, hogy kiszagolja, ha valaki alkoholt csempész illegálisan Norvégiából.

A kiszagolást szó szerint kell érteni, kutyaként szimatol, amikor érkeznek be az országba a turisták, és megérzi azt, ha valaki sumákol, vagy ha valaki valami illegálisban settenkedik. Tina ugyanis nem olyan, mint az átlagemberek: alacsony szemöldökével, nagy orrával, csúf fogsorával, és természetellenes viselkedésével néha hasonlít egy előemberre. De próbálja egy átlagember életét élni, munka után hazamegy, megvacsorázik a kutyatenyésztő barátjával, bambulja a tévét, néha sétál egyet a szomszédos erdőben mezítláb, aztán jön a következő nap.

Amíg két alkalommal nem sikerül kiszagolnia valami mást a sutyiban behozott vodka helyett: egyszer egy üzletembernél talál egy pedofil anyagokkal teli memóriakártyát, másodjára pedig megállít egy gyanús, bőrkabátos férfit, akinek a táskájában mindenféle furcsa eszközt talán. De ami még gyanúsabb és furcsább: hogy a férfi nagyon, nagyon hasonlít Tinára. Mintha ugyanahhoz a fajhoz tartoznának mind a ketten.

A Határeset tele van olyan helyzettel, amiből simán lehetne kanyarintani szatírát, gonosz vígjátékot, vagy bármi olyat, ami jobban hasonlítana egy fantasyhez, Abbasi viszont nagyon okosan kerül minden ilyen megoldást. Ami valószínűleg a filmjének veszte is lenne, mert a szikár megvalósításaival, hosszú szüneteivel, és aprólékos megfigyeléseivel a Határeset inkább hasonlít egy európai művészdrámára, mint bármire, amiben mítikus lények furán szexelnek egymással. A kézikamerás képeket hosszan kitartják, a dialógusok (Tina és a Vore névre keresztelt fura férfi között főleg) spártaiak, a cselekmény pedig lassan, nagyon lassan halad előre.

Megköveteli a figyelmet és a türelmet, de cserébe a szívét adja: ahogy látjuk azt, hogy Tina a saját létezését, világát, és személyét kérdőjelezi meg, abba bele tud sajdulni az ember szíve. Aztán látjuk, hogy a történetébe beavászkodik ez az idegen férfi, majd a rendőrség nyomozása is, hogy aztán a három motívum a film végére eggyé fonódjon össze, és tényleg klappoljon minden eleme. Ügyes trükk a méltó magyar cím, a Határeset, mert tényleg olyan, mintha világok között játszódna. Nem fantasy, de nem is teljesen kamaradráma. Nem a megszokott skandináv bűnűgyi film, de krimi. Nem szerelmestörténet, de nem is antiromantikus. És ami a legszebb, hogy egyszerre szól fantasztikus lényekről, és emberekről.