Az ország legjobb értékesítője vagyok

 - büszkélkedik Silvio Berlusconi a Silvio és a többiekben. Ahogy a film egyik legjobb jelenetéből kiderül, joggal. Ebben Berlusconi, felidézve a múltját, és némileg trenírozva magát a közeljövő feladataira, találomra felhív egy ismeretlen nőt, hogy eladjon neki olyan lakást, amit még el sem kezdtek építeni. És nem is fognak soha. És a nőnek nincs is szüksége rá. Amikor ez sikerül, már tudja, hogy hat baloldali szenátor meggyőzése is menni fog, hogy árulják el a pártjukat, hogy segítségükkel Berlusconi újra, negyedszer is visszakerülhessen a hatalomba. Mert, ahogy a haza, úgy Berlusconi sem lehet soha ellenzékben.

Paolo Sorrentino, az Oscar-díjas A nagy szépség, az Ifjúság, és az Az ifjú pápa rendezője Giulio Andreotti után egy újabb emblematikus olasz politikus portréját készítette el. Csakhogy Berlusconi bár 82 éves, még mindig nem a múlt, hanem a keserves jelen. Andreotti neve egy bizonyos életkor alatt már szinte ismeretlen, míg Berlusconiról annyit biztosan tud mindenki, hogy unga-bunga. Így aztán Sorrentino rögtön a film elején leszögezi: őt nem a bulvár érdekelte, a filmjében összemosta a valóságot és a fikciót, és ami létrejött, az művészet.

Ebből a művészetből az olaszok egy kicsit többet kaptak, mint a világ más részein élők, így a magyar nézők. Sorrentinót ugyanis annyira lenyűgözte Berlusconi, hogy rögtön egy kétrészes mozit készített róla, Loro 1 és Loro 2 címmel. (A Loro olaszul annyit tesz, hogy Ők, de ha másképp írják, akkor aranyat is jelent.) A két filmből összevágtak egy nemzetközi verziót, ez lett a 150 perces Silvio és a többiek. A magyar mozikba is ez a változat kerül.

Ami nem is baj, mert a Silvio és a többiek így is éppen elég bő lére eresztve beszél a tárgyáról. Vagyis eleinte nem is róla, mert a film elég sokat váratja a nézőket, mire végre megpillanthatjuk őt. Eleinte egy Sergio Morra (Riccardo Scamarcio a John Wick 2-ből) nevű stricit követünk. Sergio és a felesége ambiciózus páros, akik nem érik be azzal, hogy prostik szolgáltatásaiért cserébe a cégeik mindenféle előnyökhöz jutnak. Ők a nagy vadat szeretnék becserkészni, arra vágynak, hogy végre Berlusconi közelébe kerülhessenek, és a legnagyobb fogyasztónak kínálhassák fel az árujukat, a fiatal női testeket.

Sorrentino Berlusconijának ugyanis a fiatal nők olyanok, mint Orbán Viktornak a foci. Ők azok, akik pénzen és a hatalmon kívül igazán érdeklik, akikért bármire képes, bármeddig elmegy, akiken keresztül hozzá lehet férni, a bizalmába lehet férkőzni. A gyenge pont, amiről mindenki tud, és amit sokan igyekeznek kihasználni. Sergióék terve pofonegyszerű: kibérelnek egy villát Berlusconi villájának közelében, megtömik fiatal nőkkel és várják, hogy Silvio horogra akadjon. Csakhogy ő éppen válságban van, kétszeresen is. Egyfelől elvesztette a választást, és kikerült a hatalomból, másfelől a feleségének elege lett a hűtlenségéből. Így kénytelen vezekelni, de a hűséges, nyugdíjas férj szerepe minden, csak nem neki való.

Ahogy Sergióék, úgy a néző is alig várja, hogy megpillanthassa végre Berlusconit. Vagyis az őt játszó Toni Servillót, aki Paolo Sorrentino szinte összes filmjében főszereplő volt. Ő játszotta Giulio Andreottit is, de izgalmas kérdés volt, hogy mit kezd a színész (és a maszkmester) azzal, akinek az arca eleve maszkszerű, a viselkedése meg a végletekig ripacs. A film Silviója pont olyan bizarr látvány lett, mint az eredeti, és a játéka is éppen olyan zavarba ejtő, vicces, meglepő és kínos, mint Berlusconi maga. Mégis,

Talán azért, mert amitől annyira fél, attól mindannyian rettegünk. Még ha más eszközökkel küzdünk is ellene, Sorrentino filmje, ahogy az előző, az Ifjúság is, az öregedésről és a halálról is szól. Berlusconi a filmben hetvenéves, de ötvenes feleségét öregnek érzi magához. Amikor az agyonplasztikázott, festett hajú politikust egy húszéves színésznőjelölt visszautasítja azzal, hogy a nagyapjára emlékezteti a szájszaga, még nem sajnáljuk, csak undorodunk tőle. De amikor később e szag eredetére is fény derül, az olyan kegyetlen (és vicces), hogy egy kicsit megint Silvióval vagyunk.

Meglepő, hogy a Silvio és a többiek a MeToo után elkészülhetett. Nyilván a témája adja, hogy rengeteg szép, fiatal nő legyen benne, de itt hatalmas mennyiségű meztelenséget, kizárólag gyönyörű, nagyon fiatal testet látunk az indokoltnál jóval hosszabban. Talán a két film egybegyúrásakor csúsztak el az arányok, de a rengeteg parti- és orgiajelenet, a sok pucér mell és tangás fenék egy idő után iszonyú fárasztó. Berlusconi bármelyik szájtépése, önfényező tirádája ezerszer érdekesebb, mint az elnyújtott táncjelenetek.

Aki arra kíváncsi, hogy volt képes Berlusconi négyszer magához ragadni a hatalmat, és hogy lehet a mai napig tényező az olasz politikában, az csalódni fog. Sorrentino filmje ezt nagyjából elintézi azzal, hogy egy ügyes és gátlástalan lókupec, a legjobb az országban.

Aki az unga-bunga partik világáról szeretne szaftos részleteket, némileg jobban jár, de a valódi sztori legkeményebb részletei, a kiskorú lányok, a kényszerítés csak nagyon elemelve, utalások szintjén jelenik meg. A Silvio és a többiek inkább egy csicsás, sok helyen túltolt, de nagyon szórakoztató vízió egy emberről, aki Olaszország leghatalmasabb, a leggazdagabb és a legszeretettebb embere akart lenni. Az első kettő sikerült is.

(A Silvio és a többieket a Mozinet Filmnapokon láttuk, a hazai mozik december 20-tól játsszák.) 

(Borítókép: port.hu)