Egy izgága őrült kevés a vérgyűjtő szekta ellen
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Cinematrix cikkek
-
Egy ültő helyünkben végigdaráltuk Stephen King kedvenc misztikus sorozatát - Kegyetlenül megdolgoztatta az agytekervényeinket Hugh Grant új vallásos thrillerje
- Az új Dűne-sorozat pont arról szól, amitől napjainkban a legjobban rettegünk
- Maradj csak szenvedő, irányítható és gyermek
- Ryan Reynolds felesége miatt újraforgatták a Deadpool & Rozsomák végét
Sokáig úgy tűnik, hogy az Apostle jó lesz, vagy legalább érdekes, ami nagy szó, ha az ember a Netflixen indít el egy műfaji filmet. Rejtélyes, hangulatos, tele van jó színészekkel, és azt az érzést sejteti, hogy bármi megtörténhet benne. Pedig nem egy őrületesen eredeti ötletről szól: egy szekta elrabolta Thomas Richardson (Dan Stevens) testvérét, ő pedig az apjuk felkérése utánajár a dolognak, váltságdíjjal a zsebében. A nyomok pedig egy furcsa, Nagy-Britannia partjaitól távol található szigetre vezetnek, ahol a szekta egy saját közösséget hozott létre magának. Egy olyan közösséget, ahol egy női istent imádnak, ahol egy hajótörött elítélt (Michael Sheen) a szellemi vezető, ahol nincs pénz, nincs adó, csak egy pár deci vért kell otthagyni minden este az ember ajtaja előtt. Eddig a pillanatig nehéz kivetnivalót találni az Apostle-ban, de aztán ahogy a főszereplője, a cselekménye is beleragad a sárba.
Mármint Thomas Richardson nem szó szerint ragad bele a sárba, mert akkor tényleg egy elég szokatlan szektás horror lenne az Apostle, hanem átvitt értelemben: megérkezett a közösségbe, elkezd nézelődni, kémkedni, barátkozni, potenciális ellenségeket szerezni. Csak valahogy minden anélkül történik, hogy a főszereplőnek bármi köze lenne hozzá.
Az Apostle egy újabb Netflix-film, aminek ugyan sokkal kevesebb a művészi renoméja, mint a két héttel előtte bemutatott Hold The Darknak, de egy bizonyos színvonal ezzel is jött: a filmet a walesi Gareth Evans rendezte, akinek a világ a Raid első és második részét köszönheti. Nekem a második rész kimaradt, de az elsőt végletekig szórakoztatónak tartom, az ész nélküli, de csodálatosan koreografált verekedések pontosan olyanok voltak, ahogy az ember elképzel egy hű videojáték-adaptációt.
És aztán a V/H/S című horrorantológia második részéhez megcsinálta a totálisan megborult, eszementül erőszakos Safe Haven című rövidfilmet, amiben a koreográfia-fétisét összeboronálta egy őrület szektával is - mindezt egy operatőr saját szemszögéből. Amikor először hallottam az Apostle-ről, akkor valahogy úgy képzeltem el, mint Evans eddig, ismertebb filmjeinek zanzáját: Dan Stevens odamegy egy szektához, jól tökönrúgja meg fejletépi az összeset, aztán hazamegy. Ehhez képest az Apostle olyan, mintha valaki túl sok indigón keresztül szerette volna lemásolni a szektás horrorfilmek alapvetését, az eredeti A vesszőből font embert: megvan a főhős, aki valakit keres, megvannak a szektások, akik furcsán néznek rá, van a barátságos nő is, de az egész olyan halvány, és alig körvonalazható. És aztán még átvettek volna egy másik horrorfilmet, és azt is rámásolták volna az addigi rajzra.
Tudom, az mindig a néző hibája, ha elvárásai vannak, és azoknak egy film nem felel meg, de nem ez az Apostle legnagyobb baja, hogy nem egy 2 óra 10 perces korai XX. századi kosztümös kungfufilmet nézek. Hanem az, hogy borzasztóan gyenge lábakon áll: mintha Evans forgatókönyvíróként nem elégedett volna meg azzal, hogy egy központi motívum van a filmjében, hanem rögtön beleszuszakolt egy csomót, hátha valami megfogja az ember figyelmét. Kap itt vérben gázoló üzenetet a hit, a vallásosság, környezetvédelem, a civilizációtól elvonulás, a diktátori elnyomás, a szülő-gyerek viszonya is, csak ez sosem áll össze egy egésszé, csak haladnak párhuzamosan.
A második legnagyobb baja pedig az, hogy Thomas Richardson egyszerűen egy szinte felesleges karakter a saját történetében. A filmben minden cselekmény nélküle, tőleg függetlenül is megtörténne, nincsen hatása a legnagyobb konfliktusra, az Apostle legborzasztóbb és legvéresebb jelenetét is gúzsba kötve kell végignéznie, és hiába van egy nagy, sorsfordító tette a fináléjában, valahogy nem sugallja azt, hogy hajtotta őt bármi is. Ez a színész Stevensnek is köszönhető, aki meresztett szemekkel, ideges kézremegéssel játssza a sztori elején még morfiumfüggő Richardsont, aki minden, csak hős nem. Mondjuk a film végére is alig lesz az.De akkor így mi marad? A kicsit sápadt élmény, hogy megismerjük a szekta működését, az áldozatokat, amiket nap mint nap hoznak egy gyanús istennőnek, és próbáljuk valahogy megismerni ezt az elszigetelt világot, ahol az állatok halvaszületnek, a haszonnövények pedig már ki sem nőnek. Kivéve, ha vért ontanak, és Evans láthatólag szívesen teszi ezt. Kár, hogy nézni már nem annyira jó.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Ne maradjon le semmiről!