Van valami nyugtalanítóan elrontott a 2018-as Suspiriában. Illetve nem egy dolog, hanem minden olyan, mint elcseszték volna. A beállítások furcsák, tökéletlenek. A jelenetek néha korábban kezdődnek, mint kellene, és néha úgy van végük, mintha rossz helyen vágták volna el őket. A színészek néha hisztérikusak, néha olyanok, mint egy kőszobor. Minden szürke, barna, búvalbaszott, ahol ha valaminek lehetne is színe, az olyan, mintha kiszívták volna belőle. Thom Yorke zenéje vagy disszonáns és félelmetes, vagy egy elcsépelt Radiohead-koppintás. Ha kilátunk az ablakon, akkor a legkamubb városképet látjuk. A főszerepet Tilda Swinton játssza, idős bácsinak maszkírozva. Semminek sem kellene működnie benne, az egész olyan, mintha minden egyes eleme romlott lenne. De a romlott dolgokból lesz például az alkohol, és én majdnem részegnek éreztem magam, amikor kitámolyogtam a Suspiriáról (magyarul: Sóhajok). Nem mindenkinek fogja bevenni a gyomra.

Az 1977-es Suspiria egy olyan horrorfilm, amit ha egyszer látott az ember, azonnal fel fogja ismerni egyetlen képkockából is, még ha a sztorinak csak a halvány emléke is maradt. Dario Argento filmje harsány kékekkel, vörösekkel, és sárgákkal mondott el egy rémisztő történetet egy németországi tánciskolába érkező amerikai diákról (Jessica Harper), aki szépen lassan rájön, hogy az iskola vezetői mind boszorkányok, akik épp a főboszorkány eljövetelét várják. Én többször láttam már, de esküszöm, hogy nem tudnám fejből összerakni, hogy mi történik benne, de vannak jelenetei (a kutyatámadás például), amiket sosem fogok elfelejteni. Az ilyen filmekre szokták mondani, hogy rémálomszerűek, de ha valaki ilyeneket álmodik huzamosabb ideig, az bizony megőrül. Magánvélemény, hogy nem ez Argento legjobb filmje (az egy örökös boxmeccs nekem a Tenebre és a Mélyvörös között), de az biztos, hogy az egyik legemlékezetesebb.

És miért kell belőle remake-nek készülnie? Erre én sem tudom a választ, hogy egy ezoterikus, operaszerű, démonokkal, boszorkányokkal teli, virtuóz vizuális világú horrornak miért kell megint nekifutni, de ha már valaki erre vállakozik legközelebb, akkor kövesse az olasz Luca Guadagnino (Szólíts a neveden, Vakító napfényben) útját. Az eredetiből szinte csak a mitológiát, a szereplők neveit, és az alaphelyzetet hagyta meg: egy fiatal amerikai, Susie Bannion (Dakota Johnson) megérkezik a berlini Markos Táncakadémiára (a homlokzaton csak annyi áll: Tanz), ahol Madame Blanc (Tilda Swinton) éppen egy új előadást tanít be a diákoknak. A dolgok már az első estétől kezdve furcsák, a kísérleti filmekre emlékeztető rémálmoktól kezdve a rejtélyes hangokig. Miközben Susie próbálja megérteni az akadémiát, a kapun kívül egyrészt tombol a hetvenes évek Németországának terrorista korszaka, másrészt pedig az akadémia egykori diákjának terapeutája (Tilda Swinton, mint a már emlegetett, egy percig sem autentikus német bácsi) elkezd a maga módján nyomozni a boszorkányos történések után, miközben a saját halott nejének emlékével is megküzd.

Ez az egész egyébként teljesen mindegy: az új Suspiria egy egyedi támadás az érzékek iránt, hangban és képben, egy néha nevetséges, néha hátborzongató kísérlet arra, hogy a való világ borzalmait felfogjuk a fantasztikumon keresztül. Dühítő, őrjítő, de úgy vonzza a tekintetet, mint semmi más mostanában. Főleg nem egy félrevezetően mainstream horrorfilmnek álcázott történet, ami azoknak a rajongóit teljesen jogosan ki fogja borítani. A Suspiria minden pillanata nyugtalanító, mintha valami bemászna a bőrünk alá, vakarászni van kedve tőle az embernek. És felvenni egy jó meleg kabátot, vagy bebújni a dunyha alá, mert a benne bemutatott világ tényleg olyan, mint Berlin legrosszabb arca. Ahol minden szürke, latyakos, szeles, havas, a nap az nem süt ki, az ablakok szelelnek, a pince dohos, a beépített szekrények nem csuknak rendesen, a fotelok szépek, de ránézésre kényelmetlenek. Mintha a magyar szocialista lakberendezést látnánk viszont horrorkörnyezetben. Itt már nincsen helye annak a ráérős, késő nyári andalgásnak, mint Guadagnino előző filmjében, a Szólíts a neveden!-ben, itt nincsenek szép kilátások, csak ronda sorsok.

A legrondábbat például abban a jelenetben nézhetjük végig, amiről ez a Suspiria valószínűleg a legismertebb lesz: amíg Susie éppen táncol, alatta egy szinttel, egy éppen menekülésen gondolkodó diákot láthatatlan erők hajtogatnak egy massza törött csonttá és eldeformálódott hússá. De a két jelenetsor között olyan párhuzamos vágással, hogy meg vagyunk győződve, a művészi kapálózásoktól törik derékszögbe a másik lány válla. Onnantól kezdve ha hajlandóak vagyunk átadni a figyelmünket a Suspiriának, akkor egy csodálatos örvénybe ránt be. Ha megtartjuk a két balettlépés távolságot, akkor az egész egy értelmetlen röhejnek fog látszódni. Az a két lépés egészen pici távolság egyébként ilyen léptéknél.

Mert az új Suspiria megterhelő, egy nagy, hosszú, két és fél órás nyomasztás, aminek legalább annyi köze van a modern horrorhoz, mint a kortárs tánchoz, vagy a hetvenes évek kísérleti német rockzenéjéhez. Sőt, valójában Németországhoz több köze van, mint bármihez: a háborúból, a kollektív bűnösségből kilábaló, belföldi terrorizmust is kitermelő nemzet hangulata egy tonnás súlyként nehezedik a történetre, amiben igen, boszorkányok tanítanak táncot. De nem hiába nevezik Volknak (Nép) a darabjukat. Mert ha a népnek sikerült összeszednie magát, akkor a legnagyobb ármánykodó gonoszokkal is képesek leszámolni.

Szóval igen, aki a kanyarok mögül előbukkanó szörnyeket vár, annak nem a Suspiria lesz a megfelelő szórakoztatás, de aki már izgult rá német alkalmazott grafikákra, tudja, hogy milyen volt David Bowie berlini korszaka, és nem kell magyarázni neki, hogy ki volt Ulrike Meinhof, annak viszont telitalálat lesz. Igen, Guadagnino akárcsak az előző filmjében, itt is mutogatja a klasszikus európai műveltségét, amit még megfejel azzal, hogy Swinton mellé olyan európai színésznőket talált, akik mind egy referenciapontot mutatnak a saját filmjéhez. Angela Winkler például Volker Schlöndorff filmjeiben (A bádogdob, Katharina Blum elvesztett tisztessége) bukkant fel, Renée Soutendijk a holland Paul Verhoeven korai filmjeiben szerepelt (Spetters, A negyedik férfi), Ingrid Caven pedig Rainer Werner Fassbinder (Amikor 13 újhold van egy évben, A zöldségkereskedő) felesége és alkotótársa volt. Az ő jelenlétük - azon kívül, hogy egyébként tökéletesen megfelelnek az idősebb boszorkányok szerepére - a korszak és a hangulat előtt tisztelegne. Néha a Suspiria olyan, mintha nemcsak 1977 Berlinjében játszódna, hanem onnan is jött volna elő, 41 évvel később, egy időkapszulából.