"Kérlek, gondoskodjatok a kutyáimról. Bocsi, szeretlek benneteket. Lee" – mindössze ennyi üzenetet hagyott Lee Alexander McQueen, mielőtt begyógyszerezve és bekokainozva véget vetett életének az anyja temetését megelőző estén. Nem ez volt az első öngyilkossági kísérlete (aznap sem), és nem is ez volt az első találkozása a drogokkal. A divatvilág 2010. február 11-én az egyik legnagyobb zsenijét vesztette el.

Ahhoz képest, hogy a brit divattervezőben korábban az is felmerült, hogy a legutolsó bemutatójának fináléjában öli meg magát, végül egészen csendes módját választotta az öngyilkosságnak: végül nem az őt ünneplő tömeg szeme láttára ölte meg magát, hanem a londoni otthona magányában. A mindig valami radikálisat, mindig valami meghökkentőt mutatni akaró Alexander McQueen életéről, illetve pályájáról Ian Bonhôte és Peter Ettedgui készített letaglózóan erős dokumentumfilmet.

Az extravagáns ruháiról és botrányos divatbemutatóiról híres McQueen szegény munkáscsaládból küzdötte fel magát a szakma csúcsára, ahová rengeteg munka és szopódás árán, szenvedélyből dolgozva, hatalmas kitartással jutott fel, és ahol aztán közel sem érezte magát annyira jól, mint ahogy megérdemelte volna. Ahogy a filmből is kiderül, McQueen gazellának érezte magát az oroszlánok gyűrűjében, teljes meggyőződéssel hitte, hogy a bukását akarja látni az egész világ.

És a divatszakma könyörtelenségét ismerve bizonyára nem is járt messze a valóságtól. A dokumentumfilm egyik nagy erénye, hogy nem csinál titkot a divatvilág szívtelenségéből, de nem is démonizálja azt, megmarad a tárgyilagosság szintjén, így A modell és a Neon démon után ezúttal egy nem-fikciós alkotáson keresztül pillanthatunk be újra a kifutók világa mögé (mármint mi, magyarok, a mozikban), hogy megtudjuk, milyen emberi drámák bújnak meg a színfalak, a látszólagos csillogás és a méregdrága ruhaköltemények mögött. (Egyébként ezek a dokufilmek jöttek ki mostanában a témában: Love, Cecil; Westwood: Punk, Icon, Activist; The Gospel According to André.)

McQueennek pedig jutott az élet drámáiból bőven, az egyik legrégebb óta kísértő démonja egyértelműen a sógora által elkövetett szexuális erőszak volt (a férfi a divattervező nővérét is bántalmazta), nem szerette a testét sem, ám a zsírleszívása után még annyira sem érezte jól magát benne, mint korábban, miközben meg kellett békélnie a gondolattal, hogy HIV-pozitív. Vagyis egyáltalán nem ok nélkül menekült a kokainhoz, ami persze újabb mélységeket nyitott meg előtte. Ez a rengeteg sötét gondolat pedig végig ott volt McQueen munkásságában.

Ian Bonhôte és Peter Ettedgui dokufilmje két órába sűríti egy olyan ember pályáját, aki egyszerre szabotálta és tisztelte a hagyományokat. Bemutatja az iskolában állandóan ruhákat rajzoló stratfordi kissrácot, a meleg fiút, aki állandóan Sinéad O’Connort hallgatott a walkmanjén, majd a Givenchy divatház vezető tervezőjét, az állandóan sokkolni akaró divatgurut, aki valójában szüntelenül a szépet kereste, és persze azt az embert is, akivel idővel egyre nehezebb volt együtt dolgozni.

Ha érzelmek nélkül távozol, az azt jelenti, nem végzem jól a munkámat. Nem akarom, hogy úgy sétálj ki tőlem, mintha csak egy vasárnapi ebéd után lennél. Azt szeretném, ha elrettennél vagy felvillanyozódnál. A lényeg, hogy érzelmet váltsak ki belőled

– mondja ő maga is a filmben.

És az archív felvételeket, valamint a hozzátartozók és kollégák visszaemlékezéseit nézve tökéletesen összeáll, hogy honnan táplálkoztak Alexander McQueen egyszerre rettenetes és gyönyörű víziói, amelyek mindmáig páratlanok, valódi hivatkozási pontok. Hiszen McQueen nemcsak a Cool Britannia-érának volt meghatározó figurája, hanem a divat egyetemes történetének is – de hé, egy olyan emberről beszélünk, aki az 1995-ös, Highland Rape nevű bemutatójával egy történelmi nemierőszak-hullámnak állított emléket!

A McQueen szerencsére nem az a típusú dokumentumfilm, amiben a megszólalók valami kanapén ülve mondanak dolgokat valamiről vagy valakiről, hanem valódi érzelmeket hoznak a filmbe, sokszor a kamera előtt törnek össze, lábad könnybe a szemük, vagy akad el a szavuk, ami tényleg megrendítően emberivé teszi a visszaemlékezéseket – az i-D interjúja szerint ez olykor még az alkotók szemébe is könnyeket csalt.

Ian Bonhôte és Peter Ettedgui munkájának legnagyobb erőssége mindezek mellett mégis az, hogy még csak nem is kell kötődni vagy érteni a divat világához, hogy érteni és élvezni tudjuk. Sőt, igazából pont hogy segít megérteni, hogy milyen mély érzelmeket képes kiváltani egy-egy ruhaköltemény a kifutón, hogy mennyi üzenetet tud hordozni egy-egy darab vagy kollekció. Az év valószínűleg legjobb, legerősebb dokumentumfilmje, ez nem is vitás.

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.

(Borítókép: Vertigo Média)