2018 egyik legnagyobb meglepetéssikere egy belga film egy transznemű kamaszlányról, aki két dolgot szeretne: balett-táncos lenni, és végre kés alá feküdni, hogy testileg is lánnyá válhasson. A Lány című film világpremierjén, Cannes-ban megnyerte kategóriája fődíját, és mellesleg még három másik díjat is, és a diadalmenet nagyjából minden fesztiválon folytatódik, sőt, azóta Golden Globe-ra is jelölték.

Legutóbbi díja a magyarok számára egy rossz hírt is hozott: az Európai Filmakadémia ugyanabban a kategóriában (legjobb bemutatkozó film) jelölte, amelyben a magyar Egy napot is, és itt is a Lány tarolt. Itt, a sevillai díjátadó gála előtt interjúztunk néhány külföldi újságíróval együtt Lukas Dhont rendezővel és a főszerepet játszó, valóban balettozó fiúval, Victor Polsterrel arról, hogyan fogadják a filmet azokban az országokban, ahol nem olyan jó a transzneműek helyzete, mint Belgiumban, és hogy mit szólnak azokhoz, akik azért kritizálják a filmet, mert nem egy transznemű színész játssza a főszerepet.

Volt ideje a világon bármi másra Cannes óta, mint hogy a filmmel utazott fesztiválról fesztiválra?

Lukas Dhont: Rengeteget utaztam, az biztos, és egy csomóan kifejezték az elismerésüket a filmmel kapcsolatban, ami csodálatos dolog. Eljutottunk néhány olyan helyre is, amelyet nagyon fontosnak tartok: voltunk például Lengyelországban vagy Grúziában is, ahol, hogy is mondjam, máshogy állnak a transzneműekhez, mint Belgiumban, ahonnan mi jövünk. Ezekben az országokban fontos személyesen is jelen lenni a film mellett. Izgalmas időszak volt ez, és persze jó eljutni újabb és újabb helyekre, de filmkészítőként nagyon nagy bennem az igény arra, hogy nekikezdjek végre valami újnak. Hiszen ezzel a projekttel foglalkozom lassan már kilenc éve. Az újdonság már borzasztóan izgat, de még a Lány is kiköveteli magának a figyelmemet, és ezt boldogan meg is adom neki. De azért ugyanilyen boldogan el is engedném most már a közeljövőben.

De addig még hátravan pár olyan gála, mint mondjuk a Golden Globe.

LD: Hát igen, az elég bájos lesz: ott állhatok majd Lady Gaga mellett!

Bár régóta dolgozott rajta, a Lány mégis nagyon beletalált a korszellembe, és teljesen aktuális ma. Kész lett volna a közönség erre a filmre korábban is?

LD: Ezt más is kérdezte már, és persze, én is érzem, hogy az időzítés jót tett a film aktualitásának, de az az érdekes, hogy nekem ez sosem jutott eszembe. Soha nem úgy gondoltam a Lányra, mint valami borzasztóan aktuális téma feldolgozására. 2009-ben találkoztam Nora történetével (A film igaz sztorin alapszik: Lukas Dhont egy cikket olvasott a fiútestben született Nora Monsecourról, akiből balerina lett – K. B.), és azonnal beleszerettem az ő kitartásába és abba, akivé vált: számomra az ő története arról szólt, hogy valaki ragaszkodik a valódi énjéhez. És ebben megláttam valami nagyon emberit és abszolút univerzálisat; ez volt az, amit mindenképp meg akartam mutatni. Aztán az elmúlt kilenc évben sok minden megváltozott a világon, a transz emberek kérdése jóval láthatóbbá vált, ami biztos, hogy sokat segített a film ismertségének is.

Nagyon örülök ennek a folyamatnak, mert így egyre több transz történet és transz tapasztalat kerül az emberek elé. A Lány egy ezek közül. Hogy a világ készen állt-e volna erre a történetere tíz évvel ezelőtt is? Több mint tíz éve készült szintén Belgiumban egy nagyon híres film, a Rózsaszín életem (Ma vie en rose), ami ugyanezzel a témával foglalkozott.

Már korábban is elhangzottak dolgok a transz emberek tapasztalatairól, csak úgy érzem, most többet hallunk meg ezek közül.

Szóval szerintem el lehetett volna mondani Nora történetét már korábban is, csak nem volt, aki elmondja.

Ugyanennek a folyamatnak az ön számára megvan viszont az árnyoldala is: többen kritizálták, amiért egy transznemű lányról szóló film főszerepére nem egy transznemű színészt kért fel. Ez tíz éve valószínűleg még nem lett volna így

LD: Erre Sebastián Lelio, az Egy fantasztikus nő nagyszerű rendezőjének szavaival felelnék. Ő azt mondta, a filmeknek hídnak, nem pedig falnak kellene lenniük.

Én is mindig így gondoltam, és ugyanezt érzem a színészettel kapcsolatban is. Ha azt mondjuk, hogy a színészek csak olyan karaktereket játsszanak el, amelyek megegyeznek az identitásukkal, azzal korlátoznánk őket. Szerintem ez nem a jó irány. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne örülnék, ha transz színészeket vagy transz rendezők saját történeteit láthatnám a vásznon, de még jobb, ha ők sem csak transz témákról beszélhetnek, nem csak transz szerepeket játszhatnak. A filmművészet nem így fejlődik; ne úgy akarjunk az elfogadásról beszélni, hogy kizárunk másokat.

Egyszer egy cisznemű (születési nemével azonosuló – a szerk.), heteró férfi filmkritikus megkérdezte tőlem, neki lehet-e véleménye a Lányról. De ez tényleg kérdés? Miért, azért, mert transzneműekről szól? Hát hogyne lehetne bárkinek véleménye róla! Az emberek néha egészen fura módon akarnak megfelelni a politikai korrektségnek. Pedig szerintem ha szeretettel közelítjük meg, akkor bármelyik témáról bárki beszélhet.

Milyen tapasztalataik voltak azokban az országokban, ahol – ahogy fogalmazott – „máshogy állnak a transzneműekhez”, mint Belgiumban? Voltak kellemetlenebb élményeik?

LD: Nagyon sokféle közönség előtt vetítettük a filmet, és mindenkiből erős érzelmeket váltott ki. Azt hiszem, épp ebben lehet az ereje: a nézők találkoznak egy olyan emberrel, amilyen talán nincs a saját környezetükben, és kapnak is tőle valamit. Szerintem végeredményben ez a legjobb a moziban: olyan embereket és olyan helyzeteket látunk, amelyek amúgy nem állnának közel hozzánk, és ettől jobban megértjük ezeket. Igaz, ezekben az országokban főként fesztiválokon rendeztek vetítéseket, és azokon azért mindig nyitott a közönség. Odajöttek hozzám olyan nézők is, akiknek nehéz volt végignézni egy ilyen filmet. De azért végignézték, és elismerték az érdemeit, ami szerintem hatalmas lépés. Nem egy pamfletet akartunk forgatni, amivel le akarnánk nyomni az emberek torkán a témát, hanem egy sorsot akartunk megmutatni tisztelettel és tapintatosan. Azt hiszem, erre sokan tudnak rezonálni.

Victor Polster: Én a legtöbb ilyen országba nem utaztam el a filmmel az iskola miatt. De többször kaptam üzeneteket transz emberektől arról, hogy a film vagy az én alakításom tényleg megérintette őket. Negatív üzeneteket még nem kaptam.

Victor, neked ez volt az első filmszereped, ráadásul rögtön egy abszolút főszerep. Változtatott ez az életeden? Még mindig táncos szeretnél lenni?

VP: Az biztos, hogy nagyon sokat tanultam, saját magamról és másokról is, meg a professzionális filmezésről is. Nagyon jó lenne még több tapasztalatot gyűjteni, már csak azért is, hogy rájöjjek, akarok-e komolyabban is foglalkozni vele, el tudnám-e így képzelni a jövőmet. De ha az a kérdés, megváltoztam-e, inkább azt mondanám, hogy nem: még mindig ugyanaz az ember vagyok, aki eddig. Az a hullámvasút, amit a Lány jelentett, nem változtatta meg a jellememet, de nem is szeretném, hogy megváltozzon, mert szeretem azt, ahogyan az emberek a mostani énemhez fordulnak. De persze mivel még iskolába járok, egyébként is elég korlátozottak a lehetőségeim. Csinálom a magam dolgát, minden nap táncolok, és szeretem is ezt az életet.

Egyértelmű volt, hogy a filmben is megmarad az eredeti alaptörténetből az, hogy Lara balett-táncos szeretne lenni?

LD: Ez hihetetlenül fontos volt, igen. Ez vonzott a legjobban az eredeti történetből, és a balett világa szakmailag is nagy segítséget jelentett abban, hogy megtaláljam, hogy tudok a témáról beszélni. A balett jól jelképezi a társadalmat, amelyben élünk, és amely mindent fekete-fehéren lát, és folyton férfiszerepekről és női szerepekről beszél. Ráadásul a balerina maga a nőiesség csúcsának megtestesítője a klasszicizmus óta. Az, hogy ez a transz kamasz, ez a kamasz nem találja a saját útját ebben a fekete-fehér világban, számomra a film magja és fő üzenete. Erről szól a Lány. És ehhez létfontosságú volt a balett.

Mit gondol, miért éreznek az emberek dühöt, haragot, miért válnak ellenségessé, ha olyan emberrel találkoznak, aki nem azonosul azzal a nemmel, amilyen testben született? Miért fontos ez egyáltalán a többieknek?

LD: Mindenkinek megvan a saját háttértörténete, mindenkit sebezhetővé tesz valami, mindenki magában dédelgeti, amiket tanítottak neki, és ezek sokszor nagyon mélyre hatolnak. Én abban hiszek, hogy ha változást akarsz elérni, akkor nem élből el kell utasítani az ilyesmit, hanem beszélgetést kezdeményezni róla. Remélem, ez a film képes erre: beszélgetést kezdeményez az emberekkel mindarról, amit beléjük neveltek, és felajánlja számukra, hogy gondolják át még egyszer. Talán nem hat így mindenkire, de ha egy pár emberre igen, én azt is hatalmas győzelemnek élem meg.

Hiszek a más vélemények tiszteletében, de ugyanakkor azért szeretnék valamit átadni másoknak abból, ahogyan én gondolkodom, hátha el tudok érni némi változást vele.

Van egy jelenet a filmben, amikor a főszereplő apja azt mondja Larának: „Nem is tudod, milyen bátor vagy, és a bátorságod micsoda példa lehet mások előtt!” Mire a lány azt mondja, ő ugyan nem akar példakép lenni, ő egyszerűen csak egy lány szeretne lenni, és kész. Ön is így van ezzel a filmjével kapcsolatban? Nem akar „2018 genderfilmje” lenni, csak egy film egy lányról?

LD: Pontosan így érzek, igen, épp ezért is került be az a mondat a filmbe. Ha filmet készítesz egy kisebbségről, bombaként hullik rád az elvárás, hogy akkor te legyél annak az egész kisebbségnek a képviselője és szószólója. Miközben, hacsak nem egy hosszú sorozatot készítesz ezernyi nézőponttal, ennek lehetetlen megfelelni. Én csak egy fiatal transz emberről, sőt, csak egy emberről szerettem volna filmet készíteni.

Borítókép: Victor Polster és Lukas Dhont Fotó: ANNE-CHRISTINE POUJOULAT/AFP/Getty Images