2017-ben Jim Jarmusch Patersonját a nézők egyik része csodálatos, meditatív utazásnak, a másik része meg reménytelenül unalmasnak találta. A Patersonban  Adam Driver egy buszsofőrt játszott, akinek a költészet a hobbija. Írt a kocsiszínben, írt munka után, írt munka előtt, írt a parkban, írt otthon. Szavak és művészet vette körül mindenütt, a lehető leghétköznapibb helyzetekben is. A Maggie Gyllenhaal főszereplésével készült A tanítónő mintha csak ennek a filmnek lenne a női párja. Eleinte úgy tűnik, mintha a fiatal rendezőnő, Sara Colangelo elkészítette volna szinte ugyanazt a történetet, csak egy fiatal sofőr helyett egy középkorú tanítónővel a főszerepben. Aztán a film egész más irányt vesz, és sokkal keserűbbé válik, mint amilyen a Paterson volt.

A Sundance Fesztiválon díjnyertes A tanítónő főhőse, Lisa egy előkészítő iskolában dolgozik, öt-hatéves gyerekekkel foglalkozik. Odaadó, kedves tanár, annak ellenére is az, hogy valójában a költészet érdekli, költőként szeretne végre sikeres lenni. Ennek érdekében még egy esti kurzusra is eljár, de a Simon (Gael García Bernal) vezette csoportban messze nem ő a legélesebb kés, ezt ő is érzi. Közben a magánélete is kisebb válságban van, a férje ugyan szereti, de Lisa úgy érzi, hogy nem érti meg igazán sem a verseit, sem a költői ambícióit. Kamasz gyerekeivel sem alakul jól a kapcsolata, úgy érzi, hogy a lánya és a fia elvesztegetik a tehetségüket.

És ekkor véletlenül meghallja, ahogy az egyik kis tanítványa, az ötéves Jimmy (Parker Sevak) elszaval egy saját maga által kitalált verset. Ami zseniális, Lisa ezt az első pillanatban felismeri. Innentől kezdve csak egy célja van: támogatni Jimmyt, elérni, hogy a tehetsége kibontakozhasson. És nem mellesleg neki is jusson végre egy kicsi a dicsőségből. Még akkor is, ha ezt a gyerek apja egyáltalán nem akarja, szerinte ugyan fontos, hogy a fia jól tanuljon, de messze nem ez a legfontosabb. Legyen talpraesett, állja meg a helyét az életben, keressen majd sok pénzt. Versírással nem fog.

Egy ifjú Mozart van közöttünk

érvel Lisa Jimmy édesapjának. Nem véletlen pont Mozart említése, Lisa és Jimmy viszonya egyre inkább Mozartot és Salierit idézi. A nő mindennél jobban akarja, hogy a gyerek tehetsége ne menjen kárba, de Jimmy csak egy kisfiú, aki úgy van vele, hogy vagy kijön belőle egy vers, vagy nem. Lisa meg egyre messzebbre megy, hogy megihlesse a gyereket. Olyan messzire, ahová felelős ember, felelős tanár már nem merészkedhet.

A tanítónő (vagy talán inkább Lisa) világképe borzasztóan keserű. Úgy gondolja, hogy annyira súlyos értékválságban élünk, annyira nem tartjuk már fontosnak a művészetet (abban a formájában legalábbis, ahogy ő annak tartja), hogy a küzdelemben minden megengedett. A film egyik legdirektebb, legszájbarágósabb jelenetében arra biztatja kamasz lányát, hogy fogja meg újra az apja analóg gépét, és járja vele a környéket, fotózzon, mert tehetséges benne. A lány meg nem érti, hogy miért is kéne neki ezt csinálnia, ha egyszer most is fotóz, csak a telefonjával az Instájára.

Maggie Gyllenhaal játéka is remekül egyensúlyoz. Érzékelteti, hogy ez a nő alapvetően jó szándékú, tisztességes ember, de olyan helyzetbe lavírozta magát, ahol már nem okvetlenül hoz jó döntéseket. Gyllenhaal olyan kasszasikerekben játszott korábban, mint Az elnök végveszélyben vagy A sötét lovag, mégis évek óta nem szerepelt mozifilmben. Egyrészt nyilván lekötötte az HBO Fülledt utcák sorozatának főszerepe, másrészt meg valószínűleg nem kapott értékelhető mozis ajánlatokat. A tanítónőt producerként is segítette, nyilván örült, hogy végre megint eljátszhat egy összetettebb karaktert a moziban is.

A tanítónő nem váltja meg a világot, üresjáratai miatt nem is szögez végig a székbe. Mégis érdemes egy próbát tenni vele, mert felvet egy csomó kérdést művészetről, generációs ellentétekről, gyereknevelésről, felelősségről és gondoskodásról. Ezekről meg nem árt néha elgondolkodni.