A Mission: Impossible után itt van még egy filmes sorozat, ami meglepő módon képes arra, hogy részről részre egyre jobb legyen. A dánok örökös nagy kedvence, a dán mozirekordok döntögetője, a Q-ügyosztály mostanra, a negyedik filmmel ért a csúcsra. Legalábbis az eddigi Q-ügyosztály filmek közül messze ez az új, A 64-es betegnapló a legjobb. Működik kriminként, de ahogy a korábbi részekben, úgy most is megjelenik a társadalomkritika, Dánia múltjának és jelenének legégetőbb problémái. Egy sötét, izgalmas, soha nem bugyuta bűnügyi sztori, amit végig szórakoztató nézni.

A 64-es betegnapló, ahogy a sorozat korábbi filmjei, a Nyomtalanul, a Fácángyilkosok és a Palackposta, Jussi Adler-Olsen világhírű bestsellerének adaptációja. A forgatókönyvíró most is Nikolaj Arcel volt, aki az Oscar-jelölt Egy veszedelmes viszony rendezőjeként vált világszerte ismertté. A főszereplők az eddigi filmekből ismert arcok, az embergyűlölő, modortalan Carl (Nikolaj Lie Kaas a Zöld hentesekből) és a kedves, segítőkész Assad nyomozó (Fares Fares). A sorozat kezdete óta egyébként Fares épített magának egy kisebb hollywoodi karriert is, szerepelt többek között a Zsivány Egyesben és a Westworldben.

Egyrészt van egy kétségtelenül izgalmas, kellőképpen undorító és rejtélyes bűnügy kiindulásnak. Egy lakás bontása során a munkások az egyik fal mögötti kamrában szörnyű csendéletre bukkannak. Három mumifikált hulla, akiket még életükben megcsonkítottak, szépen körbe ültetve egy asztalnál, mintha csak kedélyesen teáznának. Tizenkét éve ülnek így, vagyis elég régen ahhoz, hogy az ügyet megkapja a régi, elfekvő esetekre specializálódott Q-ügyosztály.

Ők el is kezdik a nyomozást, életük valószínűleg utolsó közös ügyét, Assad ugyanis továbblép, egy hét múlva már a gazdasági osztályon, a pince helyett egy normális irodában melózhat. Carlnak erre a maga sajátos természetével nyilván esélye sincs. A nyomok egy régi sztorihoz, a hatvanas években Sprogø szigetén rossz magatartásuk, vagy erkölcstelennek tartott viselkedésük miatt kórházban kezelt lányokhoz vezetnek. És itt kapcsolódik össze a fikció és a valóság, Dániában ugyanis valóban elkülönítettek, és sterilizáltak több ezer nőt ebben az időszakban.

A történet úgy kanyarodik, hogy az ötvenes-hatvanas évek bűnei a jelen problémáival, a bevándorlókkal való bánásmóddal, a rasszizmussal is összekapcsolódnak. És ami a legmeglepőbb, hogy ezek a szálak nem erőltetetten, hanem teljesen magától értetődően szövődnek egymásba. Ha nem nézünk szembe a múltunk bűneivel, akkor nem élhetünk tisztességes életet a jelenben sem, mondja a film. A 64-es betenapló sötét világképe szerint a dán társadalom nem jobb, csak képmutatóbb lett az elmúlt évtizedekben. A gyűlölet tovább él, legfeljebb már sokkal ügyesebben rejtegetik.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a korábbi részek hibái teljesen eltűntek. Helyenként ez a film is inkább emlékeztet egy tévésorozat jobban sikerült epizódjára, mint egy mozifilmre. De sokkal kevesebbszer, mint bármelyik korábbi Q-ügyosztály mozi. Ez valószínűleg Christoffer Boe rendezőnek köszönhető, aki elég régen ugyan, de mégiscsak megcsinálta a Rekonstrukciót, az egyik legklasszabb dán filmet, amit agyon is díjaztak a moziba kerülésekor, 2003-ban.

A legnagyobb kár az, hogy ebben a filmben nemcsak egy tisztességes krimi, hanem egy igazi moziélmény lehetősége is benne volt. Ez a történet simán vezethetett volna katarzishoz, ami a béna, elnagyolt főgonosz, és a kicsit összecsapott befejezés miatt elmaradt. De azért így sem panaszkodhatunk, A 64-es betegnapló simán megéri a jegy árát.