Nem gyártja szakmányban a családi filmeket Hollywood, ha pedig olykor-olykor készül is néhány, azok általában olyanok, mint a Megjött apuci! vagy éppen az Egy kutya négy élete, vagyis se nem igazán vicces, se nem őszinte vagy szerethető. Az Instant család mögött pont a Megjött apuci!-t is készítő Sean Anders áll, akinek ezúttal sikerült egy sokkal kedvesebb filmmel előállnia. Ehhez egy olyan témát választott (örökbefogadás), ami bár világszerte sok millió embert érint, mégis tabutémának számít valamelyest, és ha fel is dolgozzák egy-egy filmben, általában nem sikerül túllépni a giccsen és a közhelyeken.

Andersnek nem kellett a szomszédba mennie az ötletért, ugyanis a sztorit a saját élete inspirálta. Vele is pont az történt, mint a film főszereplőivel: egyszerre három gyereket fogadtak örökbe a feleségével. Ez megmagyarázza a film őszinte hangvételét, illetve azt, hogy igyekeztek a lehető leghitelesebben megmutatni azt a folyamatot, amin egy olyan párnak kell végigmennie, akik örökbefogadásra adják a fejüket. (Az amerikai vélemények szerint tényleg sikerült hitelesen bemutatni az ezzel foglalkozó intézmények működését.)

A főszereplő páros Pete és Ellie (Mark Wahlberg és Rose Byrne alakításában) a történet elején úgy érzi, hogy a családalapítás lehetősége már elszaladt mellettük, némi testvéri rivalizálás viszont felébreszti bennük a gondolatot, hogy talán mégsem kellene veszni hagyni ezt az egészet. Mikor opcióként felmerül az örökbefogadás, akkor ők is egy cuki, néhány éves gyereket képzelnek el maguknak. Viszont az ismerkedés miatt szervezett nyílt napon meglátják, hogy a tinédzserek külön vannak, és velük nem foglalkozik senki. Odalépnek köszönni, de az egyik lány, Lizzy (Isabela Moner) kiosztja őket, hogy csak szánalomból nem kell odamenni hozzájuk, megvannak anélkül is. Végül ez a kiállás győzi meg a párt arról, hogy legyenek ők azok a kivételek, akik tinédzsert fogadnak örökbe. Szerencséjük van, mert mint kiderül, Lizzynek van két kisebb testvére, így egyből három gyerekkel bővül a családjuk. 

Ami a történetet illeti, az Instant család nem a meglepetésekkel akarja lenyűgözni a nézőket, minden úgy alakul, ahogyan arra számítani lehet. Először látjuk a mézesheteket, amikor minden szuper, majd jönnek az elkerülhetetlen problémák otthon, bevásárláskor, az iskolában és úgy egyébként mindenütt. A legkisebb gyerek csak csipszet eszik vacsorára, a középső bármivel képes kárt okozni saját magában, a legnagyobb pedig megmutatja, hogy miért nem akar senki tinédzsert örökbe fogadni: mert egyszerre lehet aggódni az öltözködése, a fiúkkal való kapcsolata és az általános érzelmi stabilitása miatt.

Ezek bemutatásánál, illetve kibontásánál érezhető, hogy a legfontosabb az volt, feleljen meg minden a hollywoodi stúdiófilmek írott és íratlan szabályainak – ezért aztán úgy sűrítenek, ahogy csak lehet. Így montázsokat kapunk az esti fürdetés nehézségeiről, továbbá egyetlen vacsorajelenetbe annyi mindent belepakolnak, ami egy átlagos családban hetek alatt történik meg. Ez persze önmagában nem baj, viszont ha valaki látta mondjuk az utóbbi évek egyik legjobb magyar filmjét, az Egy napot, akkor tudja, hogy az apróbb, hitelesebb pillanatokkal sokkal mélyebb érzelmeket lehet előhozni a nézőkből, mint a látványos, de végső soron üres helyzetekkel.

Valamennyire érthető, hogy ezt az utat választották a készítők, mert a gyereknevelés nehézségein túl a lehető legtöbb mindent meg akartak mutatni az örökbefogadásról, így például fontos mellékszerep jut a gyámügy képviselőinek (Tig Notaro és Octavia Spencer) is. Nem meglepő módon hozzájuk tartoznak a film legviccesebb jelenetei is, és összességében az Instant család attól lesz igazán szerethető, hogy van humora. Mert egyébként érezni rajta, hogy tanítani akar, illetve felhívni a figyelmet Amerikának arra az arcára, amiről nem esik elég szó. Ahol az örökbefogadási procedúrán egymás mellett ülnek a mélyen katolikusok és a melegek, hogy a végén egy valamilyen kisebbségből származó gyerekkel térjenek haza. 

Emellett az is kiderül, hogy sokkal több nevelőszülőre lenne szükség, hiányuk pedig nagy veszéllyel jár, mert azok közül a gyerekek közül, akik soha nem kerülnek „igazi családhoz", sokan lesznek függők vagy öngyilkosok. A kétórás játékidőt maximálisan kitölti a film, de közben mégis azt érezzük, hogy túl sok mindent próbáltak meg egyetlen történetbe belezsúfolni. Néha a drámát és a könnyed poénokat nehéz összeegyeztetni, de a legzavaróbbak mégis azok a pillanatok, amelyekben a film mintha láncfűrésszel támadna a gyanútlan néző érzelmeire, hogy mindenáron előcsalogasson néhány könnycseppet.

Nekem ilyenkor hiányzott az életszerűség, illetve az, hogy a főszereplő karaktereket nem sikerült hús-vér emberré formálni. Mark Wahlberg mintha meg sem próbálta volna érdekessé vagy emlékezetessé formálni az apaságot tanuló Pete-et. Magát a karaktert nehéz hova tenni, kicsit macsó, de közben gyakran mégis konfliktuskerülő, meg jó szándékú, mintha nem is lett volna ez igazán kitalálva a forgatókönyvben, és ő sem törekedett volna arra, hogy egységes karaktert formáljon belőle. 

Rose Byrne ezzel szemben igyekszik egy jobban értelmezhető karakterívet felrajzolni, de a forgatókönyv neki sem segít sokkal többet, mégis hitelesebbnek tűnik az alakítása a partnerével szemben. De ahogy már korábban említettem, elsősorban a mellékszereplőket kell kiemelni. Közülük a csúcspont egyértelműen Margo Martindale, aki lubickol a turbónagyi szerepében. Ami a gyerekeket illeti, Isabela Moner karrierje eléggé beindult az elmúlt években; jelen esetben Lizzy karakteréhez túl sokat nem tud hozzátenni, igaz, nem is követel tőle túl sokat a film.

Az Instant család a maga kategóriájában abszolút kellemes meglepetés, aminek nem sikerül ugyan megtalálnia az egyensúlyt az igaz történet és a stúdiófőnökök által elképzelt családi filmek között, de egy fontos témáról szól és a szíve mélyén jót akar, csak néha az az egyetlen célja, hogy megríkassa a közönséget, ahelyett, hogy megmutatná, milyen egy ilyen instant család élete.