Matteo Garrone rendezett már filmet a délolasz maffiáról (Gomorra), országának realityhőseiről (Reality), megfilmesített középkori tündérmeséket (Szörnyek és szerelmek), most pedig feldolgozta az egyik legdurvább olasz bűnesetet, ami a második világháború után történt az országban. A nyolcvanas években egy visszafogott kutyafodrász, Pietro De Negri megölt és állítása szerint megkínzott egy helyi amatőr bokszolót. A részletek gyomorforgatóak, de a nyomozás kiderítette, hogy amit az elkövető bevallott, annak nagy része egyszerűen nem volt igaz: nem kínozta sokáig az áldozatát, és nem követett el vele mindenféle borzalmas dolgot, a hatalmas mennyiségű elfogyasztott kokain miatt csak azt hitte, hogy mindez megtörtént. Megölni viszont valóban megölte a nála sokkal nagyobb, agresszív férfit.

Garrone nem a szenzációhajhászásra húzza fel az Oscarra is felterjesztett, de végül nem jelölt Dogmant. A forgatókönyve alapul veszi az igaz történetet, de csak kiindulópontként használja, Garronét sokkal jobban érdekli az, hogy mi zajlik le belül egy ilyen emberben – aki nem erőszakos, nem veszélyes, látszólag nem ártana a légynek sem –, és nem az, hogy mit képes művelni.

Ebben pedig nagy segítség a két főszereplője: a Cannes-ban díjazott Marcello Fonte alakítja a gyámolatlan kutyást, Edoardo Pesce pedig a nála kétszer nagyobb agresszort. Az utóbbi hivatásos színész, az előbbit viszont teljesen véletlenül találta a rendező, amikor a bűnözők rehabilitációs intézetében próbáltak amatőr szereplőkkel. Az egyik színészjelölt szívinfarktust kapott, ezért a szociális gondozóként dolgozó Fonte ugrott be a helyére, aki már tudta az összes szöveget fejből. Fonte annyira megtetszett Garronénak, hogy megtette főszereplőnek.

Az olasz alkotóval telefonon tudtunk beszélgetni. Megkérdeztük a Dogman szinte posztapokaliptikus forgatási helyszínről, Roberto Benigniről, az amerikai felkérésekről, és arról, hogyan sikerült hitelesen megmutatni, hogy egy hűtőszekrénybe bezárt, dermedt kutyát felélesztenek.

Hogyan kezdett hozzá az eredeti történet feldolgozásának? Az igazság legkisebb részletének is utánanézett, vagy inkább csak abból indult ki?

Nos, ez egy hosszú folyamat volt. 13 évvel ezelőtt kezdtem el először foglalkozni ezzel a sztorival. Amikor megírtam az első forgatókönyvet, akkor még hűen követtem azt, ami a valóságban megtörtént. Akárhányszor visszatértem a szöveghez két film között, mindig átírtam, és azt vettem észre, hogy más kezdett el érdekelni benne, és egyre lazábban álltam az adaptációhoz. A forgatókönyv, amit leforgattunk, a hetedik változat volt. A végére más lett a történet is, és más lett Marcello karaktere is a valósághoz képest. Mert a valóságban egy brutális bosszú történt. A mi változatunk sokkal finomabb, Marcello figurája pedig sokkal érzékenyebb, nem annyira erőszakos. Sőt, néha egy kicsit komikus is, sokat merítettem Buster Keaton és Charlie Chaplin figuráiból.

Tényleg eredetileg Roberto Benignit kereste meg a szereppel?

Igen! Ő volt az első színész, akit 13 éve megkerestem, sőt, személyesen vittem el neki a forgatókönyvet. Ami akkoriban még tele volt erőszakkal, úgyhogy nem vállalta. Nagyon kedvesen utasította vissza, és igaza volt.

Mondjuk, ha komikusnak szánta a figurát, akkor ideális választás lett volna.

Az én fejemben a főszereplő karaktere komikus és tragikus volt egyszerre. Amikor megtaláltam Marcellót, akkor jöttem rá, hogy valójában nem is különbözik annyira Benignitől. Roberto Benigni naiv, kedves, érzékeny komikus figurákat szokott játszani. Nagyon vicces volt látni, hogy ő adja át a legjobb színésznek járó díjat Marcellónak Cannes-ban.

Annyira érdekes, hogy úgy írja le a főszereplőt, mint egy érzékeny, naiv, szinte komikus szereplőt. Aki közben kokaindíler is.

Ha valaki érzékeny, az nem azt jelenti, hogy teljesen őszinte és tökéletes. Marcello karaktere tele van ellentmondásokkal, azért tetszett nekem ennyire. És tele van félelemmel is. Mint megannyi ember, akit ismerek, magamat is beleértve. Ha az ember egy erőszakos közegben él, akkor normális, hogy van benne félelem, hiszen bármikor történhet bármi, akár vele, akár a szeretteivel. De nagyon szeretem Marcello karakterét, és muszáj is szeretnem a főszereplőmet, mert anélkül nem tudnék filmet készíteni róla. Viszont tisztában vagyok azzal, hogy a történeteim szereplői néha hibáznak. Marcello pedig sokszor hibázik, és együtt kell élnie a következményekkel. Például fél Simonétól, de többször is megmenti az életét. Olyan, mintha egy kicsit le is nyűgözné.

Tudna beszélni egy kicsit a másik főszereplőről, Edoardo Pescéről, aki Simonét alakítja? Őt hogyan instruálta?

Edoardo teljesen megváltozott a szerephez. Az arcán egy protézis volt, érdemes megnézni egy képet róla máshonnan, meg se lehet ismerni. Nagyon sokat próbáltak Marcellóval, hogy megtalálja a szerepet. Az ő karaktere nem beszél sokat, és nagyjából tíz percet lát előre az életből. Mindent azonnal akar. És ez volt az ő színészi munkájának vezérfonala.

A film tele van hosszú, kézből felvett beállításokkal, mi vonzza ezekhez?

Legtöbbször én vagyok a kamera mögött, és néha csak engedelmeskedem az érzelmeimnek. Ezekre a hosszú beállításokra nem készülök, de mindig történik valami, amitől elkezdem követni a történéseket. Például a filmvégi kép annyira erős volt, hogy hagytam forogni. De ezeket nem mindig tervezem előre.

És annál a jelenetnél, amikor az egyik szereplő kivesz egy élő, de mozdulatlanná dermedt kutyát a hűtőszekrényből?

Akkor is én mozgattam a kamerát, ott kihasználtuk azt a pillanatot, amikor nem a főszereplőt követjük, és a műkutyát kicseréltük egy igazira. Sikerült megoldani azt is, hogy az igazi kutya nedves legyen, mozdulatlan, és csak egy kis idő után kezdjen remegni, hogy ne vegyük észre a különbséget.

A Dogman környezete egészen elképesztő, a Villaggio Coppola nevű elhagyatott üdülőtelepen játszódik Dél-Olaszországban. Miért ezt választotta helyszínnek?

Azért választottam, mert nekem már nagyon ismerős. Itt forgattam 2001-ben a Balzsamozó című filmem, majd 2007-ben a Gomorra egy részét is. Nagyon szeretem ezt az atmoszférát. Olyan meghatározó, mint a falu a modern westernfilmben. Ez volt az ideális helyszín ehhez a sztorihoz, mert nagyon fontos volt a történetben Marcello viszonya a közösségével. Fontos volt találni egy helyet, ahol mindenki ismerhet mindenkit. Nekem ez a környezet olyan, mintha egy határvidék lenne, ami szimbolikusan megjeleníti a társadalmunkat.

Szinte törvényen kívüli területnek tűnik.

Törvények vannak, de nem azért, hogy megvédjék az embert. A filmbeli rendőrök is azt ígérik, hogy minden rendben lesz, de nem bízik bennük senki. Ez az érzés általános, ezért nem kell Dél-Olaszországig menni, Európa bármelyik pontján megcsaphatja az embert.

A Gomorra után nyilatkozta, hogy producerek elkezdték bombázni amerikai forgatókönyvekkel. Ez tíz évvel később is tart?

Dehogy. Elfelejtettek. Vagyis inkább én felejtettem el őket.

De így visszatekintve, érdekelte önt valaha, hogy elmenjen az Egyesült Államokba filmet készíteni?

Engem a filmkészítés maga érdekel. Szeretem, hogy ezt meg tudom tenni a hazámban, és nem kell külföldre mennem. Az olasz film mesterein nőttem fel, büszke és boldog vagyok, hogy én is itt dolgozhatok. Aztán persze lehet, hogy egy nap lesz egy olyan ötletem, amihez külföldre kell mennem. Ha a történet visz el egy másik országba, annak lehet értelme.

Most min dolgozik?

A Pinokkió-filmen! Tudja, hogy ki lesz Dzsepettó? Elmondom, mert már beszéltünk róla: Roberto Benigni.

Volt ő már Pinokkió is a saját filmjében.

Igen, de az teljesen más volt, ott felnőtt emberként játszott el egy gyereket. Itt viszont más lesz. Benigni ősei között vannak szegény toszkánai földművesek, úgyhogy közel áll hozzá a szerep.

A Dogmant január 24. óta játsszák a magyar mozikban.

Borítókép: Matteo Garrone olasz rendező és Marcello Fonte olasz színész a Dogman című versenyfilmje bemutatójának alkalmából tartott fotózáson a 71. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon 2018. május 17-én. (MTI/EPA/Franck Robichon)