Nikolaus Geyrhalter dokumentumfilmje, az Earth elég erős statisztikákkal kezdődik: a Föld különböző természeti folyamatai, szelek, folyók, ilyesmik naponta 50 millió tonnánál is több földet mozgatnak meg. Az emberiség viszont ennek majdnem a két és félszeresét, ezzel pedig mi lettünk a bolygó legnagyobb természetformáló ereje. Az osztrák rendező megtalálta a módját, hogyan lehetne megmutatni ezt az elképesztő, tényleg felfoghatatlan léptékű jelenséget: úgy, hogy elment megnézni elképesztő, felfoghatatlan léptékű földmunkákat a világ különböző pontjain, például Kaliforniában, Spanyolországban, Olaszországban, Ausztriában és Magyarországon.

Geyrhalter hozzáállása egyszerű: először műholdfelvéleken megmutatja az adott helyszínt felülről, amitől még a legvisszafogottabb tér is olyan lesz, mint egy videojáték pályája. Aztán belerak egy kamerát a legnagyobb gép vezetőfülkéjébe, ahol láthatjuk, mivel és hogyan irányítják ezeket a hatalmas gépeket, és mennyire bizarr, hogy egy-egy kar pöckölésével komplett dombokat lehet arrébb tenni. Aztán pedig interjúkat készít munkásokkal, művezetőkkel, szakértőkkel a munkaterületen, mindenféle csicsázás nélkül, szemből, mögöttük a hatalmas szétbombázott térrel. És ez megragadja az ember figyelmét, főleg akkor, amikor az egyik kaliforniai melós elmondja, hogy nem semmi érzés, amikor egy nő megkérdezi egy bárban, hogy mivel foglalkozik, ő pedig őszintén mondhatja, hogy hegyeket mozgatok.

Kaliforniában egy kisváros környékét gyalulják le, hogy lakóházakat, raktárakat, plázákat, boltokat építsenek. Az egyik melós elmondja, hogy a legjobb arra gondolni, hogy amit éppen ledózerolnak, az nem is természet, hanem csak terep. Valahogy mindenki úgy van vele, hogy persze, szörnyű dolog fákat kirángatni, hegyeket arrébb tolni, dombokat a földbe döngölni, de hát meló, és ha ők nem csinálják meg, valaki más fogja. A Brenner-hágó vasúti alagútját fúrók már érzik azt, hogy olyan helyeken járnak, aminek a kőzetét millió évek óta nem láthatta, taposhatta, érezhette senki. A gigantikus fúrójuk úgy működik, mint az óriásférgek a Dűnében, csak éppen naponta pár métert jutnak előre, kozmikus fűszer helyett pedig hatalmas mennyiségű követ ürítenek hátul, ami szürke kupacként gyűlik egy völgy alján. Aztán ott van a carrarai márványbánya, ahol az egyik bányász izgatottan meséli, hogy hát igen, sokszor el akart menni máshova melózni, de az adrenalin, ami az életveszélyes munkával jár, mindig visszahúzza.

A film közepén 20 perc csak Magyarországgal foglalkozik, egész pontosan a Mátrai Erőmű felszíni lignitbányájával és az ott dolgozó munkásokkal. Megszólal egy bányász a gép tetején, és elmondja, hogy ő személy szerint nem törődhet azzal, ha a masina talál egy több millió éves fát, hiszen abból lesz a szén, az energia. És ha megállnak, akkor nem lesz energia. Megszólal a gép vezetője, aki megrendülve mondja, hogy igen, tisztában van azzal, hogy mi történik a természettel: amikor nemrég egy gleccsernél járt, akkor megdöbbent azon, hogy a saját életében mennyit csökkent. És Geyrhalter elmegy a miskolci földtani múzeumba is, ahol egy tárlatvezető elmeséli a bükkábrányi bányában talált - és kivételesen megmentett - mocsári ciprusok történetét, és kifejti, hogy szerinte nem éppen a legjobb irányba halad a világ mostanában. (Nem én vagyok bunkó: az Earthben nincsenek kiírva a megszólalók nevei, ezért a néző soha nem tudja, ki a megszólaló.) A Gyöngyös melletti táj pedig brutális, szürke, kietlen, amiben csak az a hatalmas földtúró gépezet áll magasan.

Az Earth aztán még bemutat más helyszíneket is, de a gyöngyösi rész után határozottan leül. Igaz, a végére a koncepciója is megváltozik, az utolsó két epizódjában megnézhetünk egy sóbányából varázsolt nukleáris hulladék-tárolót, illetve egy kanadai olajfeldolgozót, de ezek már nem a földtúrásról, hanem az emberiség meggondolatlan viselkedéséről szólnak. Amikor láttunk egy 70-es évekbeli ismeretterjesztő filmet arról, hogyan hordják ezerszámra az atomhulladékot a sóbánya mélyére, akkor sokan felszisszentek a moziban.

Geyrhalter filmje nem tökéletes – a végére megborul a szerkezete és a hangulata is –, de nagyon érdekes látni egy olyan hatalmas magyarországi bányaterületet, aminek a létezéséről a magyarok többsége sem tud, aki pedig igen, az normálisnak veszi, de kívülről máris egy hatalmas kuriózum. Sem a melósok, sem a munka nincs megítélve semmilyen módon, a rendező csak bemutatja és megkérdezi őket mindenféle szubjektivitás nélkül. Érdekes így látni magunkat kívülről.

Az Earth premierje a berlini filmfesztiválon volt, magyar premierről egyelőre nem tudni.