Nemrég Angelina Jolie koktélpartival egybekötött filmvetítésre hívta Hollywood legfontosabb véleményformálóit, hogy megnézzék a Romát, Alfonso Cuarón filmjét. A szintén A listás színésznő, Charlize Theron a patinás Los Angeles-i Chateau Marmont szállóban mutatta be a filmet, ugyancsak válogatott közönségnek tartott vetítésen. Egyikük sem játszik a filmben, az ugyanis spanyol nyelven, mexikói színészekkel forgott, sztárok nélkül. A színésznők mégis teljes erejükkel támogatják, sok más sztárral együtt.

A cél az Oscar-díj, és nemcsak a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, amiről már most kijelenthető, hogy megnyerte a Roma, hanem a királykategóriában, a legjobb filmében is. Idegen nyelvű filmet utoljára 1998-ban jelöltek ebben a kategóriában (Az élet szép), de az Oscar egész történelme során sem fordult elő tucatnyi alkalomnál többször, hogy egy nem angol nyelvű film be tudott kerülni a legjobbak közé. Nyerni pedig ebben a kategóriában még soha nem nyert olyan film, amiben nem angolul beszélnek. (Olyan viszont, amiben egyáltalán nem beszélnek, már igen.)

A fenti két kategória mellett még nyolc jelölése van a Romának. Olyan fontos díjakért szállhat versenybe, mint a legjobb rendezés (Alfonso Cuarón), a legjobb eredeti forgatókönyv (szintén Cuarón), a legjobb fényképezés (ugyancsak Cuarón), a legjobb női főszereplő (Yalitza Aparicio), vagy a legjobb női mellékszereplő (Marina De Tavira). Egyedül Yorgos Lanthimos filmje, A kedvenc szerepelt hasonlóan jól, ennek a filmnek is tíz jelölése van.

De hogy jutott el idáig egy fekete-fehér művészfilm?

Ugyan Alfonso Cuarón sztárrendezőnek számít Hollywoodban, a Roma mégsem úgy indult, mint egy nagy rendező következő nagy vállalkozása. Inkább arról volt szó, hogy Cuarón olyan sikerek, mint a Harry Potter és az azkabani fogoly, Az ember gyermeke és a Gravitáció után elérkezettnek látta az időt, hogy csináljon egy kompromisszumoktól mentes filmet a saját gyerekkoráról saját magának. Na jó, nyilván nemcsak saját magának, de azzal, hogy ő az író, a rendező, az operatőr, a vágó és az egyik producer is, elég egyértelművé tette, hogy mennyire személyes ez a projekt.

A Roma rendelkezik mindazzal, amiről általában azt tartják Hollywoodban, hogy nézőriasztó. Nem angol nyelvű, tehát felirattal kell néznie a feliratos filmekhez nem szokott amerikai közönségnek, fekete-fehér, egyetlen híres színész sincs benne, és közel két és fél óra hosszú. Nem csoda, hogy Cuarón személye ellenére sem haraptak rá a nagy stúdiók, így végül a Netflixnél kötött ki. A premierje a Velencei Filmfesztiválon volt, ahol rögtön meg is nyerte az Arany Oroszlánt. A streamingszolgáltató pedig szagot fogott: itt az újabb esély, hogy Oscart nyerjenek. Már csak azért is, mert a Romát imádták a kritikusok: a Rotten Tomatoes kritikagyűjtő oldalon 96 százalékon áll, a Metacriticen szintén 96 ponton. A közönségértékeléseket gyűjtő IMDb pontszáma is magas, 8 pont. (Hogy hányan látták, azt viszont nem tudjuk, a Netflix ugyanis nem adja ki az adatokat erről.)

A film első sikerei után a Netflix tehát beindult, ennek eredménye a jelenleg is tartó brutális kampány az Oscarért. Angelina Jolie vagy Charlize Theron bevetése ennek csak az egyik eleme. Becslések szerint a streamingszolgáltató 20-25 millió dollárt költ a kampányra, miközben a film költségvetése ennél sokkal kevesebb, körülbelül 15 millió dollár volt. Csak a CBS reggeli műsorában 170 ezer dollárért vettek hirdetéseket, a Roma plakátjai elborították Los Angelest, Alfonso Cuarón minden díjátadón és tévéműsorban ott van, a szavazókat a filmről készült 200 oldalas albumtól kezdve a főszereplő személyes üzenetével ellátott kézzel készült csokoládéig mindennel bombázzák.

Annyi pénzt költenek, hogy őrület

- nyilatkozta névtelenül egy, a Netflix kampányain dolgozó szakértő, hozzátéve, hogy ha valaki előáll azzal, hogy van egy nagyszerű marketingötlete, de 600 ezer dollárba kerül, akkor csak annyit mondanak rá, hogy küldje a számlát. Állítólag közel tíz éve nem volt példa arra, hogy ennyi pénzt öljenek egy film Oscar kampányába. Akkor David Fincher filmjére, A közösségi hálóra költöttek 25 millió dollárt. (Végül ennek ellenére a jóval gyengébb A király beszéde nyert.)

A Netflix kampányguruja Lisa Taback, aki a szexuális erőszakba belebukott producer, Harvey Weinstein mellett tanulta ki a szakmát. Weinstein többek között arról volt híres, hogy drága és agresszív Oscar kampányaival olyan középszerű filmeknek harcolta ki a díjat, mint amilyen a Chicago, a Szerelmes Shakespeare vagy a már említett A király beszéde volt. Később, már önállóan Taback kampányolta ki a Spotlight (2016) és Moonlight (2017) Oscarját is. A Netflix nyáron megvette Taback cégét, bebiztosítva, hogy senki másnak ne tudjon dolgozni.

Miért kell ennyire az Oscar a Netflixnek?

Bármennyire is csökken a díjátadó nézettsége, az Oscar még mindig a legnagyobb rangú és legismertebb filmes díj. Oscar-díjas filmet csinálni a nyilvánvaló üzleti hasznon túl (több előfizető) presztízskérdés is a Netflix számára. Főleg azok után, ahogy Hollywood, Cannes és a moziláncok támadták őket.

Nem hiszem, hogy az ilyen kamupremieres filmeknek bármiféle keresnivalójuk is lenne az Oscar-díj közelében. Ha valaki a tévés formátum mellet dönt, egészségére, de akkor maradjon is meg annál, és menjen az Emmy-díjra, azt osztják a tévéfilmeknek.

Steven Spielberg például így nyilatkozott pár éve arról, hogy van-e helye az Oscaron olyan filmeknek, amelyeket streamingszolgáltatók készítenek és mutatnak be, és csak a díjakra való nevezhetőség miatt vetítenek egy-két hétig mozikban.

A cannes-i versenyprogramból pedig egyenesen kitiltották a Netflix filmjeit mondván, hogy a fesztiválon csak olyan filmek vehetnek részt, amiket bemutatnak a francia mozikban. Erre a Netflix közölte, hogy akkor versenyen kívül sem vesznek részt a fesztiválon, mert azt szeretnék, ha a filmjeik ugyanolyan elbírálás alá esnének, mint bárki másé, nem akarják, hogy a filmjeiket és a filmkészítőket, akik nekik dolgoznak, tiszteletlenül kezeljék. Az Oscarról döntő akadémiai tagok közül sokan valószínűleg még mindig ellenséges szemmel néznek a Netflixre, aminek létezése megrengette a mozi intézményét.

De tényleg olyan jó film a Roma? Megérdemelné az Oscart?

A Roma mindenekelőtt egy nagyon jól időzített film. Bő egy évvel vagyunk a Weinstein-botrány kirobbanása és a #MeToo-mozgalom elindulása után. Hollywoodban minden eddiginél nagyobb figyelmet kapnak a női hősök és a női alkotók. Cuarón filmjének nemcsak a főszereplője, de lényegében az összes fontos szereplője nő.

A főszereplő, Cleo, akit a rendező saját gyerekkori dajkájáról mintázott, egy felső középosztálybeli mexikói család mindenese a hetvenes években. Takarít, felszolgálja az ebédet, vigyáz a gyerekekre. Ez nem pusztán fizikai munka, a gyerekek erősen kötődnek hozzá, Cleo beszélget velük, énekel nekik, szereti őket. Vagyis azt a láthatatlan munkát végzi, amit semmire nem becsültünk sem akkoriban, sem most. Amiért nem jár elismerés, nem jár jó fizetés, de ha valaki nem csinálja meg, akkor megáll az élet. Amit a világon mindenütt jellemzően nők, leginkább szegény nők csinálnak. Van a filmben egy ismétlődő jelenet: Cleo fölsöpri a kutyaszart, aztán a kutya kétszer annyit szarik oda megint. Ilyen ennek a munkának a természete, és ez eddig nem igazán tartozott a filmesek kedvenc témái közé.

Akik nem szeretik a Romát, legtöbbször azt hozzák fel ellene, hogy ebben a filmben nem történik szinte semmi. Két és fél órán át hömpölygő unalom, mondják. Ez részben igaz: ebben a filmben a a fontosnak mondott dolgok sokszor a háttérben zajlanak. A háttérben lövik halomra a tiltakozó diákokat, miközben Cleo kiságyat válogat egy bútorboltban. Cuarón végig ezzel játszik a film alatt, szinte minden jelenet hátterében zajlik valamilyen esemény, sokszor alig tudjuk, hogy hova figyeljünk. Ezek a gyönyörű tablók moziban biztosan sokkal jobban érvényesülnének, de a dolgok jelen állása szerint Magyarországon ez a film csak online nézhető. (Számos amerikai és európai városban viszont vannak mozis vetítései is.)

A másik, amivel szépen játszik a film, az emlékezés természete. Hogy ami gyerekként természetes, például az, hogy valaki mindig gondoskodik rólunk, vagy hogy az apák feltűnnek és eltűnnek az életünkben, az felnőttszemmel nézve mennyire más. Cuarón megélt valamit a hetvenes évek Mexikójában, amit ma már egészen másképp lát. Erről is mesél nekünk.

Olyan filmek vannak az idei Oscar-jelöltek között, mint a Fekete Párduc (gesztus a szuperhősfilmeknek, a Marvelnek és a feketéknek) vagy a Bohém rapszódia (gesztus a csilingelő kasszának). Ezekkel összevetve a Roma minden művészkedése, embert próbáló hossza és lassú tempója ellenére is megérdemelné a díjat. Mert olyasvalaki a főszereplője, akit általában észre sem veszünk, és olyasvalamiről szól, amiről nemigen beszélünk.