“Most végre itt egy igazán jó film, ami annak ellenére szuper, hogy a történet nem túl eredeti. De a tálalás, a párbeszédek, a színészek, a fekete humor és a hóhegyekkel borított norvég táj mégis egyedivé, és az első perctől az utolsóig szórakoztatóvá teszik” - így lelkesedtünk öt éve Az eltűnés sorrendjében című norvég-svéd-dán filmért. A Stellan Skarsgard főszereplésével készült bosszúfilm Hollywoodban is feltűnést keltett, meg is csinálták gyorsan a remake-jét. A Dermesztő hajszát az eredeti film rendezője, Hans Petter Moland csinálta, de a főszerepet, annak ellenére, hogy Skarsgardot Amerikában is foglalkoztatják, egy nála jóval ismertebb sztár, Liam Neeson kapta.

Ami teljesen logikus választás volt, hiszen ki értene jobban egy olyan történethez, amiben az apa a fia halálát akarja megbosszulni, mint az Elrabolva filmek sztárja?

De éppen ezzel a főszereplőválasztással el is veszett a meglepetés ereje, ami Az eltűnés sorrendjében még megvolt. Stellan Skarsgard fazonjából ugyanis nem néztük ki azt, ami végül a filmben történt, míg Liam Neesontól szinte elvárjuk. Semmi nem vág mellbe, amit a Dermesztő hajszában tesz, és nem csak azért, mert már láttuk a sztorit korábban. Hanem mert ő, a mozinézők fejében legalábbis, pont az a fickó, aki a fia halála után beröffenti a hókotrót, és halomra öli a drogmaffiát.

A norvég hómezők helyett Nels Coxman egy coloradói síközpontban éli a hókotró-sofőrök (a film állítása szerint) kellemes életét. Szereti meditatív munkáját, a feleségével (Laura Dernnek ezúttal nem sok feladat jutott) megvannak, ráadásul a közösség annyira megbecsüli, hogy még az Év Polgárának is őt választják. Aztán egy napon az egy szem fia meghal kábítószer-túladagolásban. Mivel a fiú soha nem drogozott, Nels nyomozni kezd, és hamarosan kideríti, hogy fia haláláért a helyi drogbáró, Trevor 'Viking' Calcote (Tom Bateman) felel. És innentől elszabadul a pokol, Nels elkezdi módszeresen levadászni azokat, akik így vagy úgy, de részt vettek a fia meggyilkolásában. De nem csak ők hullanak: egy félreértés miatt drogháború robban ki Calcote bandája és a drogbizniszben szintén érdekelt indiánok között.

Ami megváltozott a színészeken kívül, az inkább a körítés. A szerb maffiózókat indiánok váltották fel, a nemrég meghalt Bruno Ganz kevés szavú bandavezére helyébe egy szintén hallgatag indiánfőnök került. És ahogy az az amerikai remake-ekben lenni szokott, minden sokkal hangsúlyosabb, erőteljesebb. Norvégiában mellkasig ért a hó, itt jóval embermagasság felett van, a fegyverek, de még a hókotrók is kétszer akkorák, mint az eredeti verzióban.

Amivel nem is lenne semmi baj, viszont az amerikai változatból szükségképpen eltűnt Az eltűnés sorrendjében egyik legnagyobb erénye, a finom, szinte alig észrevehető társadalomkritika a nevetséges jólétben élő norvégokról. Amikor a szerbek szemével láttuk a skandinávok jóléti államát, az egyszerre volt baromi vicces és elgondolkoztató. A film legemlékezetesebb jelentei nem a gyilkosságokhoz, sokkal inkább ezekhez az apró rácsodálkozásokhoz kötődtek. Ezeket, bár Moland néhányszor megpróbálta, nem tudta átemelni a remake-be.

Megmaradt, sőt fokozódott viszont a film sodró lendülete. Különösen középtájon annyira magával ragadnak az események, hogy néha még azt is elfelejtettem, hogy már láttam ezt a történetet. A humor egy része is átmentődött: Moland jól érezte, hogy az egészségtudatos, embereivel bio zöldségturmixot itató, a finomított cukrot halálos méregként kezelő drogbáró karaktere annyira erős, hogy meghagyta, sőt, még hangsúlyosabbá tette. Ugyanígy járt el Nels bátyjával és thai feleségével, akik szintén a film legjobban eltalált karakterei közé tartoztak.

Ennek ellenére egy szórakoztató film született, amit akkor is meg lehet nézni egyszer, ha láttuk az eredetit. De amit Az eltűnés sorrendjében után éreztünk, hogy itt most valami egyedit, újszerűt, okosat láttunk, azt azért nem érezzük.