Kevés jobbat lehet elképzelni annál, mint hogy egy filmes azért dolgozik éveken keresztül egy történet elmesélésén, azért öl sok millió forintot és rengeteg időt az új művébe, mert van valami mondanivalója, amit el szeretne mondani nekünk, és ez a mondanivaló még tényleg releváns is. Ilyen film lett Szajki Péter harmadik nagyjátékfilmje az Intim fejlövés és a Nejem, nőm, csajom után, még akkor is, ha a mondanivalója azért nem hatol olyan rettentő mélyre, és nem is túl meglepő. Viszont abszolút szimpatikus.

A Most van most a címével ellentétben nem (vagy nem csak) arról a semmit nem jelentő, teljesen üres közhelyről szól, amit azért vagy háromszor elmondanak a filmben: hogy éljünk úgy, mintha ma lenne a hátralévő életünk első napja, hiszen hát tényleg épp ma van. Hanem arról, hogy éljünk úgy, ahogy nekünk jó, mármint tényleg nekünk: ne úgy, amiről mások azt mondják, hogy majd jó lesz nekünk. Ne azért legyünk együtt a párunkkal, hogy megfeleljünk a saját, az életünkről előre megalkotott képnek vagy a családi elvárásoknak, és ne is azért, mert valamilyen külső indok egész indokolttá teszi, hanem igenis keressük meg, ami tényleg jó nekünk. Ne engedjük, hogy mások láthatatlan és alig észrevehető erőszakkal lökdössenek minket egy olyan irányba, ami szerintük megfelelő, de szerintünk nem, és legyünk elég bátrak ahhoz, hogy ki merjünk lépni, ha ráébredünk, hogy beleestünk ebbe a csapdába. Mindez egy esküvőjéről hirtelen felindulásból lelépő lány és a vele összeakadó, épp a saját esküvőjére készülő taxis srác közösen töltött egy napjának sztorijából sül ki.

Igen, ez leírva tényleg úgy hangzik, mint az ajánlószöveg egy önsegítő könyv hátsó borítóján, amelynek megírására Paolo Coelhót kérték fel, de akkor is: bárcsak mindenki olyan filmeket rendezne, amivel valamit el akar mondani. Nem pedig Kölcsönlakásokat, Pappa piákat meg Valami Amerika 3-akat. Szóval a Most van most ilyen tekintetben kapásból többet hoz az elmúlt egy-két év több magyar filmsikerénél, és ez kifejezetten szimpatikus benne. És itt akár be is fejezheti a kritikaolvasást, aki nem szereti a negatívumokat, végül is miért ne: itt egy új magyar film, ami nem árt senkinek, segíteni viszont őszintén szeretne, hátha sikerül is neki pár nézőnek, ki tudja.

De azért amikor azt írom, hogy kevés jobb dolgot lehet elképzelni annál, ha egy film szimpatikus, azt úgy értem, hogy ennél például azért mégiscsak jobb dolog, ha az a film eközben még jól meg is van írva, rendezve, és jól is van eljátszva. És ilyen téren már sokkal nehezebb bármi jót elmondani a Most van mostról.

Van sok gond a részletekkel is, de mindennél feltűnőbb, mennyire nem tudta eldönteni Szajki Péter író-rendező és forgatókönyvíró-társa, Szajki-Vörös Adél, milyen stílusú filmet is szeretnének csinálni: romantikus vígjátékot, totálisan elszállt abszurdot vagy halálosan komoly egzisztencialista drámát. Ezért aztán nagyjából jelenetenként váltogatnak ezek között, aminél rosszabb nem is történhetne, mert így egyik sem tud működni, és a jelenetek még gyengítik is egymás hatását. Az ember már épp elengedné magát, hogy inkább ne is keressen értelmet az olyan teljesen idióta ötletekben, mint az egymást egy kézi botmixerrel üldöző és azzal megölni akaró, majd a szeretettől mégis zokogni kezdő házaspáré, amikor jön egy szereplő, aki teljesen komoly arccal beszámol arról, hogyan veszített el mindent, amikor pár éve dobta őt a főszereplő, hogyan lett alkoholista, hány öngyilkossági kísérlete volt, és végül hogyan kötött ki egy isten háta mögötti tanyán. De van, hogy ugyanez egy jeleneten belül ismétlődik. Például amikor a főszereplőnő egy másik exét látogatja meg, aki azóta rájött, hogy transznemű: a párbeszédben az egyik fél önmaga megismeréséről beszél komolyan, a másik meg közben istentelen marhaságokat mond neki. És mindez teljesen esetlegesen tűnik, nem arról van szó, hogy az ilyen és olyan részek egymásra épülnének, vagy valamilyen ritmus szerint váltakoznának, csak arról, hogy mire valamivel hatni tudna a film, rögtön jön valami egész más, ami kamionként üti el ezt hatást.

Pedig az abszurd részeknek nagyon kéne az az idő, amíg az ember rájuk tudna hangolódni, mert ha ez – meg elég sok jóindulat – nincs meg, akkor inkább tűnnek kínosnak, ugyanis elég gyakran érezni az ilyen mondatokról és cselekvésekről, hogy élő ember ilyet nem mond/nem csinál, legfeljebb papíron tűnhetett jó ötletnek, de azt az állapotot sem olyan könnyű elképzelni, amelyben valaki tényleg így érezhette. Még rosszabb a helyzet a férfi főszereplő, a taxisofőr esetében, mert arra az egész játékidő sem elég hosszú, hogy az ő idegesítő és teljesen értelmetlen folyamatos dumálását akár jópofának, akár viccesnek, akár abszurdnak érezzük. Ahhoz pedig pláne nincs benne elég muníció, hogy úgy tűnjön, ez a csávó valójában egy szuperlaza, a benne élő gyermeket meg mindnyájunk nagybetűs Szabadságvágyát képviselő figura lenne. Vagy hogy bármilyen jellem is kirajzolódjon a hülyeségei mögött, hiába beszél úgy a másik főszereplő róla, mintha egy nap alatt remekül kiismerte volna a személyiségét. Jó neki. Mi nem.

A jellemrajzzal egyébként is vannak gondok: nem is csak a taxisról érezték úgy az írók, hogy minden belefér, és mindennek az ellenkezője is, de a főszereplőnő anyukájának története is nagyon döcög, pedig az ő zsarnoksága jelenti az egész sztoriban a legfőbb motivációt. De miután felépítették, hogy micsoda kegyetlen, elnyomó anya is ő, teljes valójában is megjelenik, és Básti Juli eljátszik egy kedves, bájos bolondot, aki láthatóan a légynek se tudna ártani. Hasonló a faképnél hagyott férj is: akkora bunkó paraszt, hogy tökéletesen elképzelhetetlen, miért is lett volna vele valaki két hétnél tovább.

A Most van mostot a színészek sem tudják megmenteni, mert a főszereplők pont olyan széttartóan játszanak, mint amilyen a film. Nem lehet azt mondani, hogy Tompos Kátya rossz lenne, de úgy tűnik, mintha mindig az adott mondathoz keresné meg a megfelelő ábrázolásmódot, ami azért hosszú távon furcsán néz ki, még ha az adott pillanatban épp hitelesnek is tűnik a sírása vagy a felszabadultsága. Mohai Tamás játéka már egységesebb, de ebben az esetben ez inkább negatívum; bár mivel a karakter eleve iszonyú tenyérbemászó, akár hitelesnek is lehetne nevezni a játékát végig jellemző modorosságot. Eközben a mellékszereplők között többen is nagyszerűek, csak kár, hogy a teljesen komolyan vett és komolyan is eljátszott szerepükkel olyanok, mint véletlenül odakerült orosz ikonok egy dilibolt kirakatában. Zrinyi Gál Vince pár percben is meg tudja mutatni az elhagyott szerető elmúlt éveinek poklát és a megdöbbenést az exbarátnő hirtelen felbukkanása miatt, Lovas Rozi pedig minden sablont kerülve fogadja, hogy éppen szakítanak vele, emlékezetes érettséggel és fájdalommal.

De akkor is:

mint ha egy rosszul összerakott, végig forgatókönyvízű mondatokkal és fordulatokkal operáló, alapvetően kicsit nehezen nézhető film nem próbál meg semmit sem közvetíteni, nem? Nem?

(Borítókép: Romis Mozi)