Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- jacques audiard
- testvérlövészek
- the sisters brothers
- kritika
- joaquin phoenix
- riz ahmed
- john c reilly
- jake gyllenhaal
A legnagyobb sztárok elvesztek egy vadnyugati bordélyházban
Kritika a Testvérlövészek című filmről
További Cinematrix cikkek
- Meg lehet szakadni a röhögéstől Ryan Gosling új akcióvígjátékán
- Dwayne Johnson állítólag irtó taplón viselkedett új filmjének forgatásán
- Aki nem bírja a keménykedést, ezt az új sorozatot messzire kerülje el
- A Netflix most nagyon betalált ezzel az új misztikus sorozattal
- Rossz ómen már az is, hogy szinte üres volt a mozi
Nincs értelmetlenebb folyamat a filmiparban, mint amit Hollywood csinál a tehetséges európai rendezőkkel. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mintha egy komoly egyetemen diplomázott orvos jó néhány messze földön híres egészségügyi kérdés bravúros megoldása után felvételizne a világ leghíresebb és leggazdagabb kórházába, amely valóban megnyitná előtte a kapuit, munkát ajánlana neki, aztán a tárgyaláson az igazgató kiverné a kezéből a félénken a mellkasa előtt szorongatott, bőrkötéses diplomáját, és lezavarná a sötét pincébe egy szappanos vizes vödörrel takarítani. De a helyzet valójában még érthetetlenebb, mert ezek az orvosok a legnagyobb örömmel, önszántukból vállalják a takarítást ahelyett, hogy ők lehetnének a saját kis kórházuk legmegbecsültebb munkatársai.
Ezt a folyamatot, ami a valóságban nem egy csillogó-villogó, az utolsó sarokig felnyalt pincével végződik, hanem egy tökéletesen jellegtelen, B-kategóriás átlagfilmmel, ezerszer láthattuk már. Most a hardcore művészfilmekben utazó, francia Jacques Audiard volt az, aki három cannes-i nagydíj, két BAFTA-díj és megszámlálhatatlan francia elismerés után
maga ment házhoz a pofonért, hogy a keze alá tolt négy, abszolút A-kategóriás világsztárral megcsináljon egy tizenkettő-egy-tucat westernt.
Mert hát mire is használná a tehetségét az egy Franciaországban integrálódni képtelen menekültről szóló Dheepan, a lábait elveszítő nő újraszületéséről szóló Rozsda és csont vagy a francia börtönbe zárt arab férfiról szóló A próféta rendezője, ha nem arra, hogy az aranyláz idején egymásra és üldözőikre lövöldöző cowboyokról filmezzen?
Na nem mintha a western olyan üres műfaj lenne – dehogyis. De ha Audiard kihasználná a műfaj adottságait, nyilván nem is fanyalognék. Klasszikus westernek rengeteg mindent mondtak el a szabadságvágyról, az erkölcsi törvények és a jog, meg a mélyen érzett igazság és az igazságszolgáltatás különbségéről vagy összeférhetetlenségéről, az emberségről, a bajtársiasságról, meg a kívülállásról, a társadalom többsége által képviselt értékek elutasításáról, vagy épp az értékvesztésről. De A testvérlövészek semmi ilyesmit nem tesz. A cselekmény szintjén nem több egy végtelenül egyszerű lerágott csontnál: két, általában a piszkos munkát végrehajtó fejvadászt egy bűnözőnek mondott ember után küldenek, de egy idő után megkérdőjeleződik, hogy vajon ki is a rosszfiú ebben az ügyben – és ennyi. Bordélyházak, véresen megtorolt rablási kísérletek, medvetámadás és pókcsípés az erdőben az út során, ahogy az már lenni szokott, épp csak a városháza előtti poros utcán lezajló párbajjelenet hiányzik pisztolypörgetéssel és a füst elfújásával a csőről. De azért nem nagyon.
Ennyi lőszert ér
IMDB: 7,1
Metacritic: 77
Rotten Tomatoes: 82%
Index: 6/10
És vizuálisan, rendezői látásmódban, megközelítésben, fogalmazásmódban, egyszóval semmiben sem látszik az, hogy a filmet nem egy Los Angeles-i filmiskolából szalasztott, bár kétségkívül biztos kezű gyakornok gyártotta le.
Nem arról van szó, hogy a testvérlövészek rossz film lenne, csak arról, hogy felesleges,
amiben az átlagos és az annál kicsit jobb színészi alakításokon kívül nem nagyon van mit dicsérni – de az is igaz, hogy technikai értelemben szidni se, mert pontosan hozza az elvártat. Ahogy a színészek is, legfeljebb van, aki egy egészen kevés plusz puskaporral. Jake Gyllenhaal olyan, mintha álmából felkeltve állítottak be a kamera elé: kirázza kisujjból a vadnyugati magányos nyomozó figuráját, de megeszem a cowboykalapom, ha egy év múlva még bárki fel tud majd idézni bármit az alakításából. John C. Reilly is hasonlóan van ezzel, bár ahogy gyűlnek a felhők a feje felett, kétségkívül hatásosan tud aggodalmaskodni. Joaquin Phoenix leginkább abból az árnyékból építi fel a karakterét, amelyet a mindig a szeme elé húzott kalap von az egész arcára; ilyen árnyékba borult figura az ő alkoholista, csélcsap fegyverforgatója. Az üldözött Riz Ahmed viszont visz némi egyéni hangot a nagy négyesbe: az ő álmodozó és a maga külön kis világában élő karaktere legalább érdekesen rejtélyes, míg a másik három első látásra kiad magából nagyjából mindent, ami bennük van.
Az, hogy a filmet nem egy névtelen iparos rendezte, legfeljebb egy dologban mutatkozik meg, vagy próbál megmutatkozni. A testvérlövészek végig a western és az antiwestern határán táncol, de nem tud igazán átlendülni az utóbbiba. A revizionista vagy antiwesternek megkérdőjelezik vagy legalábbis idézőjelbe teszik a műfaj hagyományos ideáit, főképp az egyértelműen jó és egyértelműen negatív karakterek kettéválasztásával, a fekete és a fehér szürkévé vegyítésével. És ez valamennyire igaz is erre a filmre, mert valóban nem teljesen egysíkúak a főszereplők motivációi, de Audiard azért nem tudja elengedni a főszereplővel való rokonszenvezés alapvető igényét, és a két Sisters fivér egymás iránti, minden bajban megőrzött, mélyen gyökerező és így nehezen kitéphető szeretetével azért mégiscsak egyértelművé teszi, hogy ha nem is makulátlan igazságosztókról, de azért igenis pozitív hősökről van szó.
Ha valami, akkor pont ennek a két címszereplő közötti testvéri köteléknek a – szintén kissé sablonos – ábrázolása mutat túl az átlagon, ahogyan minden aranymosás és misszióteljesítés közben és helyett ez válik a legfontosabbá a sztori előrehaladtával: a testvérek egymásra utaltsága, összetartása, összeveszni képtelensége, ösztönös segítőkészsége és ennek néha egészen érzékeny ábrázolása. Ezt a vonalat húzza alá az utolsó jelenet is, amelyből végül úgy tűnik, valójában csak a családi kötelékek és szeretet volt fontos mindvégig. Egy ilyen, elvileg mindent átértelmező végtől szokás várni a katarzist, de ahhoz nemcsak ez a jelenet túl suta, de az egész film is túl langyos. Mint a kórház pincéjében jó ideje félrerakott felmosóvíz.
(A fenti cikk eredetileg a Zürichi Filmfesztivál idején, októberben jelent meg, ez az írás annak a frissített változata.)
Ne maradjon le semmiről!