Stephen Merchant nevét Ricky Gervais-ével együtt jegyeztem meg, még amikor az eredeti, brit A hivatalt megnéztem. Én bírom azt a fajta kínos humort, amikor a néző érzi rosszul magát a szereplők helyett, ezért követtem tovább a szekunder szégyen tévés császárait a Futottak még...-től a Life's Too Shortig. És bár Merchantet többnyire csak Gervais jobbkezeként emlegetik, azért a Futottak még... 2x05 epizódjában az a zsigeri fájdalmat okozó néhány perc, amikor Darren randizik Maggie-vel, az felér A hivatal David Brentjének a legcikibb megmozdulásaival. Aztán a Gervais nélkül készült Hello Ladies alkotójaként és főszereplőjeként Merchant már kicsit visszafogta magát, amikor pedig a Loganben – amúgy pazarul – eljátszotta a Kalibán nevű mutánst, végképp megérkezett a mainstreambe.

Szóval a Családi bunyó legnagyobb kérdése számomra az volt, hogy a filmet íróként és rendezőként is jegyző Merchant visszatér valamennyire a gyökér gyökerekhez vagy illedelmesen tovább egyengeti a hollywoodi karrierjét. Egy kicsit reménykedtem az előbbiben, és vártam az igazán kemény, hosszú mentális szenvedést okozó Merchant-jeleneteket, de hiába: a Családi bunyó egy teljesen kommersz, nézőbarát film. Bizonyára ez valamennyire a producerek ráhatása is volt, de nem úgy tűnik, mintha Merchant nagyon tiltakozott volna, a stílusa nyomokban is alig jelenik meg – a jó hír viszont az, hogy így is szórakoztató a végeredmény.

A bunyó azért családi, mert a film az angliai Norwichben élő Bevis-család nem mindennapi munkáját mutatja be. A börtönviselt papa és felesége a pankrációban próbálták ki magukat, megalapították a brit pankrátorszövetséget, majd több gyerekükből is pankrátort neveltek, egyikük pedig, Paige Amerikában is helytállt. Megtörtént események, aminek hősei mai is élő emberek – ebből többnyire valami idealizált forgatókönyv szokott kijönni, de a Családi bunyó nem megy el olyan vállalhatatlan hazugságokig, min mondjuk a Bohém rapszódia. Egy kicsit mesterkélt, de többnyire azért dramatizál, hogy gördüljön a sztori és legyenek benne konfliktusok meg könnyed poénok – így lesz belőle egy korrekt, nézhető sportfilm, amiben vannak montázsok, szigorú edzőbá, és a zsáner más alapsablonjai. Merchant szépen felmondja a műfaj leckéjét, de nem tesz hozzá semmit. Vagy ahogy maga Bevis papa mondja a maga imádnivaló dialektusában: olyan, mint a Rocky.

Hogy a film mégsem süllyed el a középszerben, és több lesz vasárnapi ebéd után, két szalonböff közötti programnál, amiről az ember lusta elkapcsolni, az a csodálatos szereposztásnak köszönhető. A brit prolicsalád fejét a Cornetto-trilógiából ismert Nick Frost játssza, feleségét Cersei Lannister Lena Headey, és mindketten lubickolnak a szerepben, uralják a vásznat minden jelenetükben, pedig többnyire ki sem mozdulnak egy szobából. A főhős azonban Paige lenne, akinek némi jellemfejlődés is jut a forgatókönyvben – és ennél a filmnél Florence Pugh lesz a név, amit megjegyzek, mert eladja mind a pankrátort, mint az otthonról kitörő, magányos lányt, magának Pugh-nak pedig ez a film lehet a kitörés. De Jack Lowden is szépen hozza a Paige sikereire féltékeny tesót, az amerikai edzőt alakító Vince Vaughn pedig régen volt ennyire színésznek tekinthető. Jó, és hát persze, Dwayne „Rock” Johnson is felbukkan, saját magát játszva, ha már ő a film egyik producere, a téma meg pankráció – és mivel hoz magával egy adag öniróniát, könnyen megettem ezt is.

Szóval a Családi bunyó egy meglepetések és kínos poénok nélküli, de szerethető film, kockázatok és mellékhatások nélkül fogyasztható akár első randin, akár a századikon, akár nagyobb gyerekekkel együtt. Ilyenek is kellenek, de azért még mindig reménykedem abban, hogy a régi Stephen Merchantból is látok valamit - valami emlékezetesebbet - a közeljövőben.