A magyar filmeseket valamiért egyáltalán nem érdekli, de a franciák időről időre nagyszerű filmeket készítenek a kapitalizmusról, pontosabban annak hatásairól a mindennapi életünkre. Pár éve a Dardenne testvérek kápráztattak el Két nap, egy éjszakával, amiben Marion Cotillardnak kellett meggyőznie a munkatársait, hogy mondjanak le az évi végi bónuszukról, mert akkor őt nem rúgják ki.

Most pedig itt a Sztrájk a gyárban, amiben egy francia kisváros autóalkatrész-gyárának munkásai küzdenek a munkahelyükért. A anyacég (egy német autógyár természetesen) kötött velük korábban egy megállapodást: lemondtak bizonyos előnyökről, így a 40 helyett 35 órás munkahétről meg a bónuszukról, cserébe az üzem maradt a városban. A cég, bár a munkavállalók teljesítették az egyezség rájuk eső részét, két évvel a megállapodás után mégis úgy dönt, hogy bezárják az üzemet. A piac törvényei ugyanis azt diktálják, hogy bár az üzem nyereséges, még nyereségesebb lehet Romániában, ahol 35 órás munkahétről még csak nem is hallottak, a munkások meg ötödannyit keresnek, mint francia társaik. (A forgatókönyv megírásakor a szerzők nyilván még nem értesültek a mi csodálatos túlóratörvényünkről.)

Csakhogy a francia munkásokat nem olyan fából faragták, hogy ezt tétlenül tűrjék. Laurent (Vincent Lindon) és Mélanie (Mélanie Rover) vezetésével sztrájkba kezdenek, hogy az üzem a tervezett bezárásig már ne termeljen profitot. Azt akarják elérni, hogy mégse zárják be az egységet, vagy legalább adják el egy másik cégnek, amelyik folytatná a gyártást. Laurenték (legalábbis eleinte) kitartóak és összetartóak, de a küzdelem sokkal hosszabb, idegőrlőbb és mocskosabb, mint elsőre gondolták. A német cégnek esze ágában sincs megadni, amit kérnek, inkább a megosztásra és a kifárasztásra játszanak. A munkások pedig egyre türelmetlenebbek lesznek, és egyre megkérdőjelezhetőbb akciókra ragadtatják magukat.

A Sztrájk a gyárban dokumentarista eszközökkel dolgozza fel a munkások küzdelmét, mintha csak egy kézi kamerával követnénk őket az üzembe, a megbeszéléseikre, a tárgyalásokra. Emellett látjuk, ahogy a média közvetíti a történteket, ahogy nyilatkoznak, amilyen tudósításokban szerepelnek. Ebből ered a film hátránya is: a valóban feszült jeleneteket, az egymásnak ugró vezetőket éppen úgy látjuk, ahogy a hosszú várakozás, a meddő viták óráit. És bár kétség nem fér hozzá, hogy ez így zajlik a valóságban is, a moziban nem biztos, hogy olyan szórakoztató egy parttalan vita huszadik perce is.

Magyarországról nézve a Sztrájk a gyárban több szempontból is kényelmetlen élmény. Egyrészt a már említett okból: mi vagyunk azok, akiknek szánalmas bérei miatt a franciák elveszítik a munkájukat. Akik megdöbbenve számolnak utána, amikor szóba kerül a filmben az egyik munkásnő nevetségesen alacsonynak mondott, havi 1400 eurós (körülbelül 450 ezer forintos) fizetése. És akik meglepődve látják, hogy milyen az, amikor egy munkavállaló nem fél, vagy nem fél annyira a munkáltatótól, hogy ne merne szembeszállni vele. De legalább ilyen meglepő az a természetesség is, amivel a munkások a kormányhoz fordulnak segítségéért. És az a korrektség is, amivel a kormány képviselője közvetít a felek között.

Még mielőtt azt hinnénk: a Sztrájk a gyárban nem optimista film. Sötét világképét brutális befejezése teszi még nyomasztóbbá. De innen, Kelet-Európából nézve még így is utópisztikusnak tűnik helyenként.

Az utóbbi időben mintha sztrájkügyben változnának a dolgok Magyarországon. Az Audi sikeres januári sztrájkja után négy autóipari cégnél is volt munkabeszüntetés, több másiknál pedig a sztrájk fenyegetésével sikerült megállapodást kicsikarni a munkaadóból. De az autóiparon kívül sztrájkoltak a Paksi Atomerőműben, az Operaházban, sztrájkbizottság alakult a BKV-nál, és sztrájkoltak a köztisztviselők is. (Az Index podcastját a témában itt lehet meghallgatni.) Talán ez elég lesz ahhoz, hogy a magyar filmesek is felkapják a fejüket a témára. Addig meg itt van a Sztrájk a gyárban, ami vidámnak ugyan nem vidám, de mindenképpen tanulságos történet.