Idén tavasszal is rengeteg film került és kerül moziforgalmazásba Magyarországon, de még mindig van egy csomó, ami messziről elkerüli az országot, és alternatív megoldások után kell kutatni, hogy egyáltalán megnézhessük őket. Az sem mindig segít, ha egy filmet imádnak Cannes-ban, vagy az egyik szereplője frissen Oscar-díjat kap (mindkettőre lesz példa ebben a cikkben), a moziműsorban ettől még nem találjuk meg. De ebben a listában igen.

Ash Is The Purest White

Magyarország még nem áll túl fényesen az ázsiai filmek bemutatásában, hiába van néhány kivétel (lásd a tavalyi Gyújtogatók vagy az áprilisra tervezett Látomás), távol-keleti alkotásokat egyszerűen nem lehet magyar mozikban nézni. Akkor sem, ha éppen a nemzetközi filmes sajtó hangos tőlük, legyen szó a Long Day's Journey Into Night című drámáról (aminek sikerült átvernie a kínaiakat, és tömegek özönlöttek rá, mert senki sem tudta, hogy egy művészfilmről van szó) vagy a négy órás Elephant Sitting Stillről, vagy éppen az ezek közül talán legfogyaszthatóbb Ash Is Purest White-ról, ami egyébként a tavalyi cannes-i filmfesztiválon debütált. Az éveken át játszódó gengsztersztorit – az itthon csak filmklubokban látható, de a sajtót bűvöletbe ejtő, A bűn érintését rendező – Jia Zhangke készítette. A sztori egy Qiao nevű fiatal nőről szól, aki szerelmes egy helyi maffiózóba. Amikor két banda összecsap, a nő a levegőbe lő egyet, ezért öt év börtönt kap. Amikor szabadul, megpróbálja megkeresni a férfit, hogy ugyanott folytassák, ahol abbahagyták. Zhangke az évek múlását pedig nemcsak azzal mutatja meg, hogy a ruhák mások, hanem a film nyersanyaga is változik: ahogy az évek telnek, a rossz minőségű DV-kameráktól a csodaszép 35 mm-es filmig.

Dragged Across Concrete

Mel Gibson finoman szólva megosztó figura. S. Craig Zahler rendező (Csontok és skalpok, Brawl In Cell Block 99) ugyancsak megosztó figura. Sőt, Vince Vaugh színészként szintén megosztó figura. Amikor ez a három ember összeállt, hogy elkészítsen egy szándékosan megosztó, taszító, erőszakos filmet, akkor azt azért látni kell, főleg, ha egy két és fél órás rendőrsztoriról van szó. A csodálatos című Dragged Across Concrete (Végighúzva a betonon) olyan, mintha az ötvenes-hatvanas évek erkölcsileg és világnézetileg megkérdőjelezhető rendőrfilmjeit ültették volna át a 2010-es évekre, a műfaj nagy közhelyeivel. Gibson játssza a kiöregedett, megkeseredett zsarut, akit a fiatal társával együtt (Vince Vaughn) kipenderítenek a rendőrségtől, ezért alászállnak az alvilágba, hogy megkapják méltó jussukat. Nyilván nehéz kérdés, hogy lehet-e élvezni egy olyan filmet, amiben Gibson a főszereplő (az én megoldásom: lehet, de egy pillanatig sem szabad elfelejteni, hogy egy antiszemita, erőszakos vadállat, aki néha őrült módjára viselkedett a családjával), de az nem kérdés, hogy aki Zahler előző filmjeit látta, az tudja, hogy mire vállalkozik.

If Beale Street Could Talk

A film alapjául szolgáló James Baldwin-könyv tavaly végre magyarul is megjelent, Ha a Beale utca mesélni tudna címmel, de a filmpremier elmaradt. Mindenki várta a temérdek díjat bezsebelő Barry Jenkins következő filmjét a Holdfény után, az amerikai közvéleménynek viszont a történelmi közeg, a remek rendezés és a később Oscart érő színészek (Regina King lett a legjobb női mellékszereplő) sem voltak elegek, hogy akkora legyen körülötte a felhajtás, mint az előző filmje körül. Kár érte pedig, mert Jenkins megint azzal a James Laxton operatőrrel dolgozott, akinek a Holdfény pazar, neonba és, izé, holdfénybe vesző képeit köszönhettük, csak most a hetvenes évek Harlemének melegebb tónusaival, ezért érdemes lett volna nagyvásznon látni ezt a romantikus drámát itthon, még akkor is, ha a magyar nézők híresen ódzkodnak attól, hogy olyan embereket nézzenek a mozikban, akik nem hasonlítanak rájuk.

Holiday

Van valami egészen perverz a svéd Isabella Eklöf filmjében, és nem feltétlenül úgy, ahogy az elején gondoljuk. A főszereplője egy fiatal lány, Sascha (Victoria Carmen Sonne), akinek egy skandináv maffiózó szeretőjeként semmi gondja nincs az életben. Amikor a férfi odarendeli magához és a komplett gengsztersleppjéhez a török Riviérára, akkor Sascha megy. De közben a nő szemet vet egy fiatal holland turistára is, amit aztán senki sem néz jó szemmel. A Holiday pedig tele van ilyen rossz szemmel nézésekkel, de nem szabad hagyni, hogy megtévesszen bárkit a plakát, amin a fürdőruhás Sascha vérben tocsog, ez nem a Bosszú, hanem egy szisztematikus, lassan építkező alig-thriller, ami teljesen másra fut ki, mint gondolhatnánk.

On The Basis Of Sex

Mindig tanulságos megnézni egy adott év végén, hogy mik voltak azok a filmek, amiket mindenáron Oscar-díjra szántak a készítői, de végül a gála közelébe se jutottak. Az év végével ugyanis megszaporodnak azok az amerikai presztízsfilmek, amik igaz történetet dolgoznak fel, a főszereplő valós figurán alapul, a film egy történelmileg fontos időszakról szól, és közepes-jó színészek játszanak benne. Idén az Oscar-jelölések egyik legnagyobb vesztese az On The Basis Of Sex volt, ami Ruth Bader Ginsburgről, a legfelsőbb bíróság tagjáról szól, aki a hatvanas-hetvenes években rengeteget tett a női egyenjogúságért a jog területén. Ginsburgöt Felicity Jones játssza, a férjét Armie Hammer, feltűnik a filmben Kathy Bates és Justin Theroux is, a jelölések viszont elmaradtak. Igaz, a bőven nyolcvan pluszos Ginsburg máshogy képviselte magát az Oscar-gálán, a róla készült RBG című filmet jelölték a legjobb dokumentumfilmek kategóriájában.

Stan And Ollie

A Dallas főszereplőinek átnevezése után már senki nem lepődhet meg, hogy Stan és Pan neve sem egészen az, mint amit a magyar köztudat sugall, sőt, velünk ellentétben a fél világ a vezetéknevén ismeri őket: ők Laurel és Hardy, akiknek az igazi sikerük a két világháború között volt, de a második után már jelentősen megcsappant a népszerűségük, hiába próbálták vagy filmekkel, vagy élő fellépésekkel feltámasztani a show-jukat. Egy ilyen színpadi turnéról szól a Stan and Ollie, a duó leszállóágáról, amikor már a humor, a közhangulat és a két komédiás viszonya is megváltozott. Steve Coogan és John C. Reilly alakítják a két főszereplőt, mindketten, de főleg az utóbbi bőséges sminkkel, a rendező pedig Jon S. Baird (Mocsok), és az élet maga.

The Road Movie

Pofonegyszerű a The Road Movie: egyszerűen egymás után vannak vágva a nagyrészt interneten még most is fellelhető, orosz autók fedélzeti kamerájával rögzített furcsa esetek, vagy konkrét balesetek, néha zenére, néha csak az atmoszféra zörejeivel. Annyira átlátszó a dolog, hogy a tökéletes nevű orosz rendező, Dimitrij Kalasnyikov nem is kendőzte, a végső stáblistán ott van kilistázva minden egyes videó, a film vágásánál mért megtekintések számával is. De a pofonegyszerűség nem azt jelenti, hogy rossz lenne, sőt, egymás után nézve ezeket a felvételeket egyrészt kapunk egy tiszta „krézi” lenyomatot az orosz mindennapokról, másrészt meg belénk hasíthat a felismerés, hogy nekünk egy pillanat alatt kampó lehet, ha egyszer csak a semmiből belénk száll egy megcsúszó Zsiguli. A fedélzeti kamerák képei pedig nem hazudnak, csak azt mutatják meg, ami előttük van, legyen az egy pokoli erdőtűz, vagy egy autómosóba beguruló páncélozott harckocsi.

Vox Lux

A Vox Lux egy fiatal lányról szól, aki túlél egy iskolai mészárlást, majd popkarrierbe kezd (ebben a fázisában már Natalie Portman alakítja), de a hitelességéről mindent elmond, hogy a megjelenése után nem sokkal Sky Ferreira énekesnő az Instagramján végigment azon, hogy mennyi minden ismerős neki a történetből. A nyájas ügynök, aki egyre jobban rákényszerít rossz döntésekre. A korai videoklip, amin egy motoron kell ülnöd. És az általános depresszió. Ferreirát majdnem bedarálta a popgépezet, de sikerült megúsznia, és a Vox Lux főszereplőjének is hasonló a dilemmája. A filmet Brady Corbet (Childhood Of A Leader, illetve a Simon Killer főszereplője) rendezte, a velencei filmfesztiválon debütált, az amerikai mozipénztárak pedig nem tudtak mit kezdeni egy ilyen kuriózummal, még ha egy olyan sztár is a főszereplője, mint Portman.

Welcome To Marwen

Sosem jó érzés az, ha egy filmet csak úgy sutty, eltüntetnek a mozik felhozatalából. Így járt többek között az Overlord című náci zombis horrorfilm, illetve a Her Smell című, Elizabeth Moss főszereplésével készült zenés dráma. A Welcome To Marwennek egészen januárig volt magyar premierdátuma, sőt, mozikban ment az előzetese is, de aztán törölték a bemutatót, feltehetően azért, mert Amerikában hatalmas anyagi és kritikai bukás volt Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe, Forrest Gump) legújabb filmje. Pedig a története annyira bizarr volt, hogy érdemes lett volna a saját szemünkkel látni. Steve Carrell játssza Mark Hogancampet, aki túlél egy elég súlyos kocsmai megverést, a traumát pedig úgy dolgozza fel, hogy a háza hátsó kertjében felépít egy második világháborús vágyálomra alapozó fantáziavilágot makettekből és bábokból. A még bizarrabb az egészben, hogy a film igaz történeten alapul, sőt, már készült belőle dokumentumfilm is Marwencol címmel.