Csak 18 éves volt Mary Shelley, vagyis akkor még Mary Wollstonecraft Godwin, amikor megírta Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regényét. Ez azóta is a világ egyik legismertebb gótikus regénye, az irodalomtörténet egyik első horrorsikere, számtalan film, képregény, képzőművészeti alkotás inspirációja. Amit a világ akkor sem értett, az ma is érdekes kérdés: hogyan írhatott egy 18 éves lány ennyire sötét, véres és szomorú könyvet? Honnan ismerte Mary Shelley ilyen jól a magányt, a dühöt, a kétségbeesést? A Mary Shelley – Frankenstein születése című film ezekre a kérdésekre keresi a választ, és tulajdonképpen meg is találja.

1812-ben kapcsolódunk be a 15 éves Mary (Elle Fanning) életébe, aki apja londoni könyvesboltjában dolgozik. Műveltsége és érdeklődése egyáltalán nem tükrözi kora átlagát, ugyanis íróként és könyvkiadóként is elismert apja, William Goodwin (Stephen Dillane, vagyis Stannis a Trónok harcából) nagy gondot fordított arra, hogy Mary művelt nő legyen. Már csak azért is, mert korán meghalt anyja szintén író és a női egyenjogúság elszánt harcosa volt.

Mivel Mary képtelen kijönni a mostohaanyjával, az apja egy időre Skóciába küldi rokonokhoz. Itt semmi más dolga nincs, mint a bor és irodalom élvezete, ráadásul megismerkedik a költő Percy Bysshe Shelleyvel (Douglas Booth). Egymásba szeretnek, és Mary annak ellenére kitart Shelley mellett, hogy kiderül, a férfi messze nem olyan fantasztikus parti, mint elsőre tűnt. Ezért a döntésért aztán nagy árat fizet, ez tulajdonképpen a Mary Shelley – Frankenstein születése története. Vagyis mindazon dolgok bemutatása, amikből kiderül, hogy miért is írhatta meg Mary Shelley olyan nagyon fiatalon ezt a komor könyvet.

A Mary Shelley – Frankenstein születése abba a filmes trendbe illeszkedik, amibe a nemrég Magyarországon is bemutatott Colette is. Elmesélni olyan nők történetét, akik valamennyire ismertek ugyan, de az életük, a művészetük, az eredményeik körül mégis tévedések, félreértések, homályos pontok vannak. Elmesélni az ő igazságukat az ő szempontjukból mellékszereplővé téve azokat a férfiakat, akik nem egy esetben ellopták, felhasználták a műveiket. Vagy önzésből, vagy mert másképp egyszerűen nem jelenhettek volna meg. (Hamarosan jön a Marie Curie mozi, a Radioactive is.)

Ezeket a filmeket jellemzően olyan női rendezőkre bízzák, akikre néhány évvel ezelőtt biztosan nem gondoltak volna. Ilyen Haifaa al-Mansou is, akit Szaúd-Arábia első női rendezőjeként szoktak emlegetni. Al-Mansou szaúdi születésű, de tanulmányait már Egyiptomban és Ausztráliában végezte, jelenleg Kaliforniában él. Csinált egy bátor dokumentumfilmet a szaúdi nők helyzetéről (Women Without Shadows), aztán egy játékfilmet (Wadjda) egy szaúdi kislányról, aki biciklire vágyik egy olyan országban, ahol a nőknek a biciklizés is tilos.

Ehhez képest a Mary Shelley – Frankenstein születése a lehető legkonzervatívabb film egy olyan párról, Percy és Mary Shelley-ről, akik semmiben nem voltak konzervatívak. Al-Mansou nem variál semmivel: időrendben haladunk előre, onnantól kezdve, hogy Mary megszökik a költővel azon keresztül, hogy bizarr édeshármasban élnek Mary mostohanővérével, egészen addig, míg a súlyos anyagi gondokkal küzdő triót Lord Byron (Tom Sturridge) be nem fogadja Svájcban. Itt születik meg a Frankenstein történet, amit Mary Shelley nem jelentethet meg a saját nevén.

Haifaa al-Mansout nem a horror érdekli a Frankenstein történetből, hanem a teremtény magánya, szomorúsága, a keserű élet, amit akarta ellenére kapott. Ezt kutatja Mary sorsában, amit a Colette-hez hasonlóan valamiért csak a regénye megjelenéséig követünk. Pedig Mary Shelley sorsa ezután is tartogatott érdekességeket. Főleg Elle Fanning alakításának köszönhetően Mary Shelley – Frankenstein születése mégis kevesebbszer válik olyan pusztítóan unalmassá, mint a Colette. Fanning Mary Shelley-je még a legnagyobb káoszban, a legméltatlanabb helyzetekben is szilárd, komoly, tiszteletet parancsoló. És a legkritikusabb ponton még Percy Shelley is gerincet növeszt. 

(Borítókép: outnow.ch)