Türelmetleneknek kezdem az elején: a Shazam vicces és kedves, az egyik legszórakoztatóbb szuperhősfilm mostanában, egy koncepciózusan kitalált, végigvitt, elejétől a végéig egy központi motívumot fejtegető sztorival, jó színészekkel, türelmes, jó szemű rendezéssel. Mindezek mellett rémisztő, komor, szomorú, lassan indul be, a főgonosza nehezen értelmezhető.

Ez a két mondat egyszerre létezik a DC-univerzum legújabb filmjében, és ha valaminél, itt igaz az, hogy embere válogatja, kinek melyik oldalra fog esni az értékelése. Mert a Shazam olyan mint egy nagyon cuki kiskutya, ami nagyon szeretné, ha az ember imádná. És ha egy óra után sem imádja, akkor nem adja fel. Másfél óra után sem. Közben nem tudtam eldönteni, hogy a film lett jobb, vagy az én akaraterőm gyengült el a végére. Egy nappal később szerencsére már tudom.

A Shazam a DC filmes univerzumának legújabb tagja, megelőzte már őt a gyilkos Superman, a morózus Batman, az agresszívan oké Wonder Woman, az őket összehozó, inkoherens Igazság Ligája, az Axe-reklám Aquaman, és az utóbbival indított dilivonatnak új masinisztája lett a piros köpenyes, mellkasán hatalmas villámot hordó szuperhőssel. A Shazamnak egészen biztosan hosszú évtizedekre visszatekintő tradíciója van, de ezzel sem a film, sem én nem törődök, mert az élet rövidebb ennél: a lényeg az, hogy létezik egy varázsló, aki minden erejét rázúdítja egy fiatal srácra, Billy Batsonra. Ez a sok szupererő egy leginkább mosószer-reklámfigurára emlékeztető, felnőtt hősként testesül meg (Zachary Levi), de csak akkor, ha kimondja, hogy Shazam. Igen, mint a zenefelismerő app, amiből sajnos nem csinálnak a filmben viccet, pedig annyi mindenből igen.

A legfontosabb dologból viszont nem: Batsonból lehet, hogy egy két lábon járó vicc lesz, ha szuperhős lesz belőle, de gyerekként minden, csak az nem. Kiskorában az anyja elhagyta egy vidámparkban, azóta intézetekben és nevelőszülőknél nevelkedett. Amikor először találkozunk vele, akkor éppen tőrbe csal egy kisboltban két rendőrt, hogy a rendőrautó adatbázisából kinyomozza anyja lehetséges címét és nevét. Az egyébként elég súlyos bűncselekményt megússza, de új családhoz kell költöznie, ami inkább hasonlít egy bolondok házával keresztezett koleszhoz, mint egy vaskalapos háztartáshoz. Az apuka és anyuka szintén árva volt, úgyhogy magukhoz is egy csomó árvát vettek, ott a pletykafészek Darla, a csendes Pedro, az egyetemre készülő Mary, a gémer Eugene. És ott van a nagyszájú Freddy, Billy szobatársa is, akinek a fiókjában ereklyeként ott van egy Supermanről lepattant golyó, és amúgy be nem áll a szája, ha szóba kerülnek a szuperhősök. Ők mind lesznek Batson új családja, szépen lassan, lépésről lépésre.

Észrevettétek, hogy az előző bekezdésben nincsen semmilyen fantasztikum? A Shazam egyik legnagyobb erénye, hogy néha képes elfeledtetni velünk azt, hogy egyáltalán mit nézünk, és ugyanúgy működik egy családról szóló melodrámaként, mint akciófilmként, amiben CGI-hátterek előtt kell CGI-lényeket CGI-nyalábokkal kivégezni. Ilyen is van benne, de a Shazam valahogy megértette, hogy sokkal érdekesebb az, hogy kikkel történik valami, mint az, hogy mi történik. Sokkal izgalmasabb azt tudni, hogy ki mit, és miért cselekszik, mint hogy az bitangul nézzen ki IMAX-ben. Amikor pedig pontosan tudjuk már, és bitangul is néz ki, akkor lesz a Shazam tényleg remek szórakoztatás, bár ez főleg a második felére igaz.

Na de vissza a fantasztikumra: Batson úgy kapja meg a képességeit, hogy elteleportálódik egy mágikus birodalomba, amiből nekem egyből a nyolcvanas évek olyan, kicsit rémisztő fantasyjai ugrottak be, mint a Végtelen történet vagy Az aranygyermek. Egy ősi barlang, pár félelmetes szobor, és egy szakállas ember, ami mindenféle misztikumról hadovál. Batson az utolsó reménység, akit magához teleportált, mert a világ egyensúlya fog kibillenni, ha nem állítja meg a főgonoszt, és ezt csak úgy tudja, ha megkapja az ősi erőt, amit a “shazam” szó kimondásával tud aktiválni, majd eltüntetni. A szóbanforgó gonoszt Mark Strong játssza, aki néha porfelhőként ki tudja engedni magából a hét főbűnt, amik leginkább a Doom-videojátéksorozat démonjaira emlékeztetnek. Nem, én sem értem teljesen, nem teljesen értem a motivációját, a cselekvéseit, és azt sem értem, hogy miért most, az IMDb-ről kell megtudnom, hogy hívták (Dr. Thaddeus Sivana, ha valaki szintén nem tudná meg a filmből).

A főgonosz a Shazam egyik nagy gyengesége, Strong már ezerszer eljátszott hasonló figurákat, lassan már csak a ruhát kell cserélni rajta, és egy irodai széken áttolni forgatásról forgatásra, mindenhol az az intenzíven bámuló, gonosz morgó ember lesz. Nála sokkal jobb választás volt gyakorlatilag az összes gyerekszereplő és a felnőtt Shazam maga, a Chuck vagy a The Marvelous Mrs. Maisel című sorozatokból ismerhető Zachary Levi. Aki nemcsak jó választás volt, hanem tökéletes.

Mert Shazam valójában egy nagyra nőtt gyerek, egy tizennégy éves srác, aki hirtelen felnőtt kezeket, nagy izmokat, golyóálló testet kapott, na meg kimenőt a személyi igazolvány mutogatása alól. Levy elszánt hősként is jól mutat, de akkor egészen remek, amikor a tanácstalan, saját képességeivel is alig megbirkózó kölyköt játssza. Igen, gyakorlatilag mintha a Segítség, felnőttem! modern, köpenyes remake-jét látnánk (annak a filmnek az egyik leghíresebb gegje kap egy utalást itt is), amiben néha feltűnnek pordémonok is.

Kifejezetten üdítő, hogy a Marvelek viszonylagos egykaptafája és a DC-k komorsága után a Shazam vizuális világa teljesen másféle: egy színes, látványos, végig követhető, felfogható, értelmezhető film, ahol mindig tudjuk, hogy pontosan ki hol áll, és kit püföl éppen. Nagy erény ez manapság. És az egész David F. Sandberg rendezőnek köszönhető, aki eddig két sikeres horrorfilmet tudhat a háta mögött (Amikor kialszik a fény, Annabelle 2.) és ez a tapasztalata ezen a filmen is meglátszik. A Shazamnak vannak olyan jelenetei, amik felnőttként is ijesztőek, és erőszakosak, és nem csak az acsarkodó démonpofák miatt.

Segítség, felnőttem!, horrorfilmek, családi dráma, repkedő szuperhősök. A Shazam papíron tényleg egy nagyon bátor turmix, és én csodálkozom azon a legjobban, hogy el tudtam én is fogyasztani. És hogy megválaszoljam az cikk eleji dilemmámat: a film lett jobb a végére.