A kansai-i sötét erdőben halva találták az éjjel Bartzu Benōt.

Vagy nem találták, igazából a franc se tudja. De bárcsak halva találták volna, akkor legalább történne valami, nem úgy, mint a neves japán rendező, Kavasze Naomi új filmjében, a Látomásban. Vagy lehet, hogy abban is történik valami, igazából a franc se tudja.

Az vesse rám az első követ, aki látta a filmet, és nem ugyanez vele kapcsolatban az első gondolata. Meg esetleg azok, akik fogékonyabbak nálam a jó esetben misztikus, rosszabb esetben misztikusság látszatát keltően álmély gondolatokra, ők viszont talán nem annyira szeretnek köveket dobálni ártatlan filmkritikusokra. Olyan mély/nem mély gondolatokról van szó, mint hogy „ő is keres valamit, csak még ő sem tudja, mit”, vagy hogy „hallod az éjszaka hangját?”, vagy hogy „a természet képes a teremtésre és a pusztításra is”, ugyanis a Látomás lényegében ilyen mondatokból, valamint hosszú szünetekből áll össze, és hát nehéz elfogulatlanul állást foglalni, melyik a kellemesebb. Nemcsak azért, mert a mondatokban nincs sok köszönet, de azért is, mert a csendekben sincs. Szép tájakkal elfedett unalom.

És lehet, hogy gúnyosnak tűnök, valószínűleg azért, mert az is vagyok, de attól még tényleg simán benne van a pakliban, hogy valakinek mond valamit ez a film. A sztori szerint egy francia nő (Juliette Binoche) Japánba megy, egy isten háta mögötti erdőbe, hogy egy látomás nevű gomba után kutasson: a növény csak 997 évente tűnik fel, akkor is csak ezer fokos hőmérsékleten, cserébe viszont elmulaszt minden rosszat az ember életéből, örökre (nem csak ideiglenesen, mint bizonyos más gombák, amelyekről viszont nem szól a film). Itt aztán találkozik egy magának való fickóval, akivel egymásba szeretnek, majd találkozik egy másik magának való fickóval, akivel egymásba szeretnek, végül hirtelen szül egy gyereket.

Vagy nem szül, igazából a franc se tudja.

A Látomással ugyanis nemcsak az a gond, hogy nehezen dekódolható, vajon van-e valami mélyebb jelentése a benne szereplő dolgoknak, hanem az is, hogy az alapvető cselekmény szintjén is teljesen érthetetlen. Arról még lehet gondolkodni, hogy a varázsgomba utáni kutatás mit jelképez – azt az örök emberi téveszmét, hogy mindig másban, külső tényezőkben reméljük megtalálni a boldogságunkat? az utat a boldogsághoz, amely valójában fontosabb, mint a megérkezés? –, még ha ebben a gondolkodásban szinte semmit nem is segít maga a film. De azzal, hogy konkrétan nem áll össze annyi sem, hogy mi történik épp a vásznon, már nehezebb mit kezdeni. 

Hogy ki az az ember, akit egy vadász véletlenül lelő (és ki az a vadász és hogy kerül oda?), ki az az ember, aki egyszer csak megjelenik az erdőben, és vad táncot lejt, miért szeret bele Binoche halálosan, azonban gyakorlatilag fél perc alatt és két egymással váltott szó után az egyik férfibe, majd miért ismétli meg ezt valamivel később pont ugyanígy a másikkal? Mi történik szegény kutyával, és főképp mi a rosseb történik szerencsétlen újszülött csecsemővel, akit Binoche egyszer csak kipottyant magából a rengeteg közepén, majd küszöbről küszöbre kezdik adogatni a környékbeli japánok között? Csupa olyan kérdés, amire nincs válasz.

Egyvalami egészen biztos csak, és ez Kavasze Naomi történelmi bűne: hogy a csodálatos, zseniális, felülmúlhatatlan Juliette Binoche borzasztóan rossz benne. Alig van szövege, de azt olyan hihetetlenül túljátssza, mint valami amatőr színész, aki életében először áll színpadon, és azt hiszi, minden gesztust, szót és hangulatot külön le kell reagálnia egy-egy félreérthetetlenül hangsúlyos arckifejezéssel. Nézni is szomorú, pedig ő volt a film csalhatatlannak tűnő vonzereje. De hasonlóan meglepő Kavasze néhány egészen suta és amatőr megoldása is, mintha nem egy csaknem harminc éve filmező, sokszorosan díjnyertes rendezőről lenne szó: például amikor Binoche szép nagy betűkkel ábrázolja a füzetében az elvárásait. Azaz leírja, hogy látomás, mellé egy nyilacska, utána a fájdalom szó, amit aztán jó vastagon, kétszer is áthúz. Jézusom.

De hátha van, akit mégis megérint a Látomás, kell lennie ilyen embernek biztosan. A többiek meg gondolkodjanak el alaposan a boldogság elérésén az életben, a fájdalmak megélésén és még a szerelmen is. Abból baj nem lehet.