A riviéra vadorzói alapötlete annyira jó, hogy szinte csoda, hogy csak egyszer csinálták meg előtte. Az 1964-es Dajkamesék hölgyeknek című vígjáték (eredeti címe: Bedtime Story) mai szemmel talán úgy néz ki, mint egy hosszan megfilmesített kabarétréfa, de David Niven és Marlon Brando játszották a főszerepeit. Az előbbi volt a minden hájjal megkent angol szélhámos, az utóbbi pedig a minden hájjal megkent amerikai szélhámos, akik egy idő után elkezdenek egymással, majd egymás ellen dolgozni, hogy megkopasszák a francia üdülőváros gazdag és hiszékeny nőit.

Ebből lett aztán 1988-ban a sokkal ismertebb remake, amiben Michael Caine és Steve Martin játszották a főszerepeket, és ebből lett a legfrissebb, idei remake is, amiben Anne Hathaway és Rebel Wilson. És ennyivel össze is lehet foglalni minden ötletet, ami a Csaló csajok - egy fárasztó, suta, olcsó vígjáték - elkészítésébe belement. “Női főszereplők!” - kiáltott fel valaki, aztán meg sem álltak a bankig, már előre lobogtatva a csekket.

Vagy legalábbis elindultak 2016-ban, amikor bejelentették a filmet (akkor még Nasty Women címmel), amikor bejelentették Rebel Wilsont főszereplőnek, és amikor még nem buktak meg a Szellemirtók és az Ocean’s Eleven női változatai. Aztán megbuktak, annak ellenére, hogy egyik sem volt kifejezetten pocsék: a Szellemirtókon több évtizedes rajongóként én tudtam szórakozni, az Ocean’s 8-ról pedig semmi sem jut eszembe most hirtelen, azon kívül, hogy abban is szerepelt Anne Hathaway. De tény, hogy kasszasiker egyik sem lett, a Csaló csajok bemutatójának dátumát pedig áttolták 2018-ról 2019-re, feltehetőleg azért, hogy még kalapáljanak rajta valamit. Hogy egészen pontosan mit, azt nehéz megmondani, mert érezhetően egyik része sem jobb bármelyiknél, mindegyik beleszürkül egy harsány, együgyű masszába.

A Csaló csajok ugyanis tényleg a Dajkamesék hölgyeknek, vagy A riviéra vadorzói remake-je, egy az egyben átemelt jelenetekkel, dialógusokkal, helyzetekkel, poénokkal. Megnézhetjük ugyanazt, ahogy a két csaló egy vonaton találkozik egymással, ahogy az egyikőjük fogyatékosnak tetteti magát, ahogy harcolnak egy célszemély kegyeiért, és ahogy amúgy felültetnek egy csomó embert útközben. És dübörögnek az 1964 óta változatlan poénok, szituációk, annyi különbséggel, hogy most fiatal színésznők játsszák el őket, középkorú férfiak helyett.

Az ausztrál Rebel Wilsonnal már nagyon szívesen megnéznék egy olyan filmet, ami bemutatja az állítólagos tehetségét és szuper humorérzékét, mert minden egyes alakításával ugyanazt a húrt pengeti, ugyanazt a mocskosszájú, kicsit undi, de azért szexmániás húrt, azt a skatulyát, amibe Amy Schumert például nem sikerült belepasszírozni romantikus komédiáról romantikus komédiára. Anne Hathaway pedig minden igyekezete ellenére sem éppen az a David Niven/Michael Caine-karakter, és itt nem a bajuszt hiányolom, hanem azt, hogy nem olyasvalaki, aki évtizedek tapasztalatának birtokosaként mutatkozik a vásznon. (Képzeljük el A neveletlen hercegnő szereposztását ebben a filmben, máris jobban működne.)

De ha a két főszereplő nem igazán érdekes, akkor mi marad? Semmi, azaz 50 évvel ezelőtti helyzetek, amik a 2010-es évekre már értelmüket vesztették, és amiket a modern technológia már simán ki tudna küszöbölni. Maradnak olyan lusta megoldások, mint amikor az idő múlását rossz felbontású helikopteres tájképekkel illusztrálják, miközben a belső jelenetek leginkább egy szappanoperára emlékeztetnek. Maradnak a sokszor feltehetőleg improvizált dialógusok, amiket teljesen agyonvágnak a magyar szinkron utalgatásai, szóviccei. És maradnak azok a részek, amikor Rebel Wilson például seggen csúszik. A forgatókönyvet (a korábbi verziók feltüntetett szerzői mellett) Jac Schaeffer írta, aki a hírek szerint jelenleg a Fekete Özvegy szuperhősfilmen dolgozik, remélem, hogy az egyébként jó szemű, tehetségeket ügyesen válogató Marvel nem ez alapján szúrta ki magának.

A bosszantó az egészben, hogy a Csaló csajok akár még mondhatott volna is valamit, anélkül, hogy az előző változatokat másolja hűen. Anne Hathaway karaktere egy jelenetben részletesen elmagyarázza, hogy mi az, amit egy férfi jobban akar mindennél, és ezáltal tökéletes áldozata lehet egy szélhámosnak: a férfiak mindennél jobban hősök akarnak lenni. Rebel Wilson karaktere pedig kifejti, hogy mindig azokban a pillanatokban dönti el, hogy átveri az áldozatát, amikor egy szőke bombázónak adja ki magát, aztán ha személyesen megjelenik, a férfiak ledöbbennek tőle.

De mindkét félmondat csak arra jó, hogy valami érzelmi táptalajt kölcsönözzön két, szinte papírból kivágott karakternek, akiknek erre igazából nem nagyon lenne szükségük. Van oka annak, hogy a sztori első változatának az a címe angolul, hogy Bedtime Story (Esti mese), a másodiknak az, hogy Dirty Rotten Scoundrels (Mocskos, alávaló gazemberek). És annak is van oka, hogy ennek az lett, hogy The Hustle (A svindli), ami sajnos a minőségéről is elmond mindent.