A Pécsi Szál című áldokumentumfilm olyan zenekarokat sorakoztat fel, mint a Kispál és a borz, a Halott Pénz, a 30y, Takáts Eszter vagy a Junkie Jack Flash, vagyis az elmúlt jó 30 év pécsi illetőségű előadóit. Merthogy feltűnően sokan vannak, mintha lenne valami a város levegőjében, valami megfejtésre váró titok, ami megmagyarázza, miért érkezik olyan sok tehetség innen. Pécsi könnyűzenei hagyományról lehet beszélni, salgótarjániról vagy szolnokiról nem igazán.

Hiába tűnt az előzetes alapján egészen ígéretesnek a Pécsi szál, a film gerincét adó oknyomozó kutakodás Szabó Simonnal (Megdönteni Hajnal Tímeát, Kölcsönlakás, Moszkva tér) mindent elront. Hiába várunk végig arra, hogy megtudjuk, miért Pécs a legzeneibb város Magyarországon, helyette csak kínos vicceket, és gyenge kerettörténetbe bújtatott érdekes információkat kapunk.

A filmet készítő Lévai Balázs nem először választja témának a magyar zenei életet, a Dob+basszus című televíziós zenetörténeti műsora több díjat is nyert, a Csík Zenekarral és Kiss Tiborral készült dokumentumfilmje, amit a Most múlik pontosan című szám köré épített fel, szintén ügyes és összerakott munka volt, de ő írta a Beállás című “legtutibb pletykakönyvet” is.

A Pécsi Szál (aminek címe egyébként egy Kispál-szám is egyben) viszont nem tudta hozni a rendező eddigi műveinek minőségét. A film - bár elsőre annak gondolhatnánk - valójában nem dokumentumfilm, inkább egyfajta áldokumentarista műfajötvözet, ami egyszerre:

• Dokumentumfilm a zenekarokkal készült interjúk és anekdotabetétek miatt. Emellett ott van a város légköre, lakói, történelmi visszatekintések, a Palatinus Szálló bejárása és az ottani régi, sokszor szexbe torkolló bulik felidézése, vagy akár a közeli bányászat története.
• És játékfilm is az összes olyan elemében, amiben a Szabó Simon által alakított Szabó Simon oknyomoz. Az orvosi vizsgálat a zenész-gén után, a pécsi zenék hatása az egészségre, a betörés a temetőbe, a rendőrség, az egész, sokszor kínos és nevetséges kerettörténet.

Az egyetlen, amivel a játékfilm-vonal kicsit megmenti magát az erőltetettségtől, hogy néha önironikus hangot üt meg, nem tagadja, hogy Szabó Simon általában “bumburnyák szerepeket szokott játszani“, valamint Lévai is megjelenik néha olyan mondatokkal, hogy "figyelj, ez így még nem elég jó a vezetés szerint". A film rendezőjének feltűnése néhol helyrepofozza azt a szégyen-háromszöget, amit a dalszövegekkel való gyenge viccelődés, a sztereotip külföldi karakterek és a mindenre-elszánt-oknyomozó megjelenése létrehoz.

Ezeknek köszönhetően viszont a végére két érték marad a filmben: az amúgy borzasztóan érdekes anekdoták és pécsi történelmi sztorik (amik a játékfilmességnek hála teljesen megkérdőjeleződnek) és a hálánk Lévai Balázs minden egyes megjelenéséért, amivel kicsit oldja azt a kínos görcsöt, amit a kerettörténet időről-időre okoz.

Mert ahogy ott is, itt is minden megvan, orvosi szakszavak, kommunista kisfilm, utca embere, a zenekarok saját történeteikkel és számaikkal, DNS-vizsgálat, random külföldiek, akiknek a filmbe lépése pont olyan indokolatlan, mint távozásuk. És persze pár helyi kocsma, a piálás, a Pécsi Tudományegyetem, egy emberkísérlet, néhány tudományos tény, a hasonlóan áldokumentarista Tüke Fenomén és a Köszönjük, de nem kell több pécsi zenekar nevű Facebook-oldal is fontos szerepet kap.

Mindez nem is lenne baj, ha a műfaji egyveleg működőképes lenne. Csakhogy az "oknyomozás" nem tudja megütni azt a humorfaktort, hogy minden esetben egyértelmű legyen, ezt még ő maga sem gondolja komolyan. Ilyen például Emma néni, akinél határozottan jó lett volna, ha nem csak a stáblistáról tudjuk meg, hogy színész. Ugyanígy sokkal ütősebbnek éreztem volna egy igazi doktornő felkeresését a filmhez - még ha az bolondnak is nézi a stábot elsőre.

és csak az Orfű-szál, meg a városról és a zenekarokról készült régi felvételek nem csúsznak ki a kezünk közül. A Pécsi Szál lehetett volna egy jó dokumentumfilm nagyon izgalmas információkkal, vagy mérsékelten szórakoztató hülyéskedés, de a kettő együtt nem sikerült, 73 percben végképp nem.