Megdöbbentő film a Szívek királynője, legfőképpen azért, mert nagyon sokáig elhiteti velünk, hogy egy teljesen más filmet nézünk, mint amiről valójában szól. Kétharmadáig egy szinte közhelyes kamaradráma egy kétgyerekes dán anyukáról, Anne-ról (Trine Dyrholm), akinek a házába a család mellé beköltözik az apa előző házasságából születő, már majdnem nagykorú fia, Gustav (Gustav Lindh). Anne a munkájában sikeres - főleg gyámügyekkel foglalkozó ügyvéd, aki kiáll a bántalmazottakért -, bár orvos férje túl keveset van otthon, a barátai nem túlságosan dobják fel, és a nap nagy részében unatkozik.

A Szívek királynője az a film, ami szinte álomba ringat azzal, mennyire az alsó polcról veszi az összes ötletét: Anne lefekvés előtt az Alíz Csodaországbant olvassa fel a gyerekeinek, hangsúlyosan azokat a részeket, amikor Alíz éppen a lyukban zuhan. Amikor a család barátai átjönnek egy koktélpartira, a nő lekapcsolja a langyos jazzt, ami éppen szól, beteszi a Tainted Love-ot, és egymagában táncol, egy pohárral a kezében, miközben a külvilág elhalkul körülötte. Egy jelenetben meztelenül nézi magát a tükörben, végignézve az alakját, és a vonalait. Egy unatkozó, szexuálisan kielégítetlen középkorú nő. Aki aztán úgy dönt, hogy molesztálja a nevelt fiát.

May el-Toukhy rendező (Egy szó: mint száz: szerelem!) bevallottan arról a furcsa szürke zónáról akart filmet készíteni, ami az idősebb nők és a fiatalabb férfiak, fiúk kapcsolatáról szól. A szürke zóna magáért beszél, mindenki tudja, miről van szó, ha már olvasott kommenteket olyan sztorik alatt, amik tanítványaikat elcsábító harmincas tanárnőkről szólnak. “Miért panaszkodik a gyerek? Miért nem örül neki? Hát nem erről szól minden pornó?” - kerülnek elő általában ugyanazok a hozzászólások, amik soha nem jutnának az emberek eszébe akkor, ha egy fiatal diáklányról és egy idősebb férfitanárról szólna a történet.

Sikerült neki: a Szívek királynője egy olyan film, amitől ökölbe szorul a néző keze, mert nagyon sokáig úgy mutatja be ezt a kapcsolatot, mintha tényleg egy szexuális fantázia lenne. Anne és Gustav minden lehetőséget kihasználnak a házban, és minden pillanatot, amikor a nő férje nincsen a közelben, de egy alkalommal még azt is, amikor a házban van. el-Toukhy ráadásul összemossa a pornó és a játékfilm (azaz a fantázia és a “valóság”) közötti mezsgyét, amikor az első szexjelenetben sutba vágja a cérnakesztyűs, ódzkodó megoldást, és egy explicit orális aktust is megmutat. Meghökkentő pillanat, és nem azért, mert te jó ég, pénisz van egy európai filmben (hasonló sokkolást már 15-20 éve eljátszották olyan filmekkel, mint a 9 dal vagy a Legyél velem!), hanem mert az addigi visszafogott, jobb szó híján tipikusan skandináv dráma átvált valami sokkal durvább formába, ami miatt a film kiérdemelte, legalább is egy jelenet erejéig, a 18-as karikát.

És főleg azért, mert el-Toukhy nagyon tudatosan beleringatott abba az állapotba, hogy szinte egyenlő félként tekintünk Anne-ra és Gustavra. A srác - akinek szándékosan nem mondják meg a korát, csak annyit, hogy még nem nagykorú - kicsit balhés, de jószándékú. Rendszeresen él szexuális életet, ennek a nevelőanyja is fültanúja. Jól kijön a más anyától származó testvéreivel, egy idő után a ház körül is segít. Anne életét pedig nem látványosan, de mégis feldobja a fiatal szeretője. Csak éppen amit művelnek, az illegális és helytelen. Semmi nem mutatja be ezt jobban, mint a Szívek királynője utolsó harmada, ahol az addigi fantázia átvált a valóságba, és a szexnél sokkal fontosabb lesz az önfenntartás.

Mert a film legnagyobb csele az, hogy lassan megismerjük, mégis milyen ember Anne valójában, milyen döntéseket hoz, amikor veszélybe kerül az egzisztenciája, mint feleség, anya és a fiatalok jogaiért kiálló ügyvéd. Trine Dyrholm (akit a legtöbben a Születésnap című klasszikusból ismerhetnek) parádés egy olyan szerepben, amiben meg kell mutatnia kendőzetlenül saját magát és egy súlyos dilemmával küzdő nő legmélyebb érzelmi bugyrait is. A nevelt fiát alakító Gustav Lindh hasonlóan meggyőző az egyik pillanatban halálos magabiztossággal férfias viselkedést imitáló, a másikban pedig kisgyerekként szipogó áldozatként. Mindketten vékony jégen táncolnak végig, és mindketten megússzák, még akkor is, amikor mindkettejük karaktere borzasztó döntéseket hoz.

Úgy jöttek ki a Szívek királynőjéről, hogy utáltam. Utáltam azt, ahogy közhelyekkel fárasztott, utáltam azt, ahogy a szereplői laposnak tűntek, majd még jobban utáltam azt, amikor kihúzta a szőnyeget a lábam alól, és ott hagyott a levegőben ég és föld között. Egy kis idő elteltével az utálat átalakult semleges tiszteletté. Egy pillanatra sem mondanám azt, hogy a Szívek királynője tetszett, nem is tudnám senkinek tiszta szívvel ajánlani (talán a pár évvel ezelőtti A vadászat rajongói, ha szeretnének még egy érzelmi hullámvasutat maguknak), de most már nem bánom, hogy láttam. Lehet, hogy pár nap múlva már azt is ki tudom mondani, hogy jó film.