A Dominó egy pompás hulladék, egy szemétfilm egy szemétrendezőtől, ami minden extravagáns ötlete ellenére elköveti a legnagyobb hibát, és minden alkotói szándék ellenére baromi unalmas lesz. Rossz, de felváltva szórakoztatóan rossz, és bénítóan rossz. Nem csoda, hogy a készítője is utálja.

A legtöbb filmnél teljesen érdektelen minden információ, ami a készítéséről szól, de a Dominónál nem lehet szó nélkül elmenni mellettük. Brian De Palma rendező ugyanis tavaly azzal állt elő, hogy a filmje valójában egy katasztrófa, a dán forgatás szörnyű volt, a forgatókönyvet nem ő írta, úgyhogy ez nem is az ő filmje, és hogy először és utoljára forgatott Dániában. A rendező saját kijelentései mellett az a pletyka is elterjedt, hogy a film eredetileg 148 perces volt, ebből pedig a producerek egy órát kivágtak, hogy a hossza az elég slank 88 perc legyen. De Palma akkor még abban sem volt biztos, hogy a Dominó valaha mozikba fog kerülni, és tényleg úgy érkezett meg Magyarországra is, mintha zsákot húztak a fejére, és kötelező jelleggel pár vetítést szerveztek volna belőle. Mintha itt sem lenne, annak ellenére, hogy a nemrég befejezett Trónok harca sztárjai a főszereplők: a dán Nikolaj Coster-Waldau (Jaime Lannister) és a holland Carice van Houten (Melisandre).

De Palma a karrierje kezdete óta egy megosztó személyiség, aki készített Hitchcock-koppintásokat (Gyilkossághoz öltözve, Alibi test), Antonioni-koppintást (Halál a hídon), mai napig emlegetett sikerfilmet (A sebhelyesarcú), a mai napig folytatott sikerfilmet (Mission: Impossible), gigantikus bukásokat (Hiúságok máglyája, A Mars-mentőakció), és közben a koppintásaiból kialakult a saját stílusa és hozzáállása. Ő volt az a rendező, aki nem volt rest megspórolni a legstílusosabb vizuális megoldásokat, aki a sutba vágta a logikus történetet, és aki egyértelműen azért készített filmeket, hogy izgassa a nézőt, akár idegileg, de néha szexuálisan is. Akkora kultrendezőnek számít, hogy a Frances Ha-t is készítő Noah Baumbach rendezett róla egy dokumentumfilmet, ami csak abból áll, hogy De Palma a karrierjéről beszél a kamerának. Az is fenomenális.

Szóval Brian De Palma egy olyan legendás figura, akinek még a félresikerült filmjeiben is van valami érdekes, valami egyedi, vagy valami, ami nem lenne benne, ha egy névtelen kókler rendezné őket. Ezért olyan szomorú látni, hogy a Dominó nagy része nagyjából annyira érdekes, mintha egy fantáziátlan teleregényt néznék.

De először a sztori: amikor a társát meggyilkolják, Christian (Coster-Waldau) az ismeretlen elkövető után ered. Vagyis eredne, ha egy bizonyos ponton nem happolná el előle a CIA embere (Guy Pearce), azzal a szándékkal, hogy bevesse a gyilkost az Iszlám Állam rejtőzködő sejtjei ellen, vadászkopóként. A férfi kötélnek áll, mert a családját túszul ejtették, és neki is megvannak az okai, hogy az IÁ helyi emberét holtan lássa. Christiant pedig ugyan felmentik, de mégis lohol mindenki után, bosszúból, kötelességtudatból, vagy az isten tudja, miből, mert a forgatókönyv nem sok magyarázatot ad neki. Nem csak arra, igazából semmire sem.

A Dominó forgatókönyve ugyanis olyan, mintha egyenesen a magyar kormány propagandagépezete írta volna: egy olyan Európában játszódik, ahol a panelházak belsejében, igazából mindenki szeme láttára szerveződnek a terroristasejtek, akik például simán le tudnak szervezni egy egyfős gépfegyveres mészárlást a rotterdami filmfesztivál vörös szőnyegére, de nem tudnak rendesen becsukni egy fiókot, és abból kikandikál egy fontos bizonyíték.

Aztán amikor a két rendőr hősünk szeretne pisztolyokkal felszállni a repülőgépükre, és szembesülnek azzal, hogy három héttel ezelőtt engedélyt kellett volna kérniük, akkor dühükben egyikőjük csak annyit mond, “felejtsd el, ez Brüsszel!”, és mérgesen kihajítják a fegyvereiket. Az teljesen mindegy, hogy pár perccel később már úgy lövöldöznek, mintha mi sem történt volna, muszáj volt bemosni egyet a libsiknek, akik bürokráciával akarják megakadályozni, hogy pár migránsnak végre a körmeire nézzenek egy pisztolygolyóval.

De Palma sosem volt arról híres, hogy a filmjei sziklaszilárd logika szerint haladnak előre, de abban szinte mindenki egyet tudott érteni, hogy jól néztek ki. Ezzel szemben a Dominó néha úgy néz ki, mintha egy részt látnánk azokból a kereskedelmi tévés sorozatokból, amikben átlagemberek ordítoznak egymással, és néha sírást imitálnak egy koccanás miatt.

Az operatőr pedig nem valami jöttment volt, hanem a spanyol José Luis Alcaine, Pedro Almodóvar állandó alkotótársa, aki tényleg a leghétköznapibb háztartási pillanatból is képes volt valami giccstablót varázsolni. Itt pedig CIA-ügynökök, dán rendőrök és az Iszlám Állam katonái kergetik egymást, mégis úgy néz ki, mint egy forgatási werkfilm, mielőtt még odaértek volna a világosítók és a berendezők.

És mégis minden egyes borzasztó elem ellenére a Dominóban van egy morzsányi Brian De Palma zsenialitásából, amit néha elég gurít, és megmutatja, mire lenne képes, ha megerőltette volna magát. A film fináléja annyira nevetséges, még ilyen szegényes eszközökkel is meghökkentő események sorozata, hogy nem lehet nem ironikusan, campként értelmezni, ahogy egy bikaviadal közben terveznek a gonoszok egy drón és egy italárusnak álcázott terrorista segítségével. De Palma többször is felvillantja azokat a vizuális megoldásokat, amikkel híres-hírhedt lett: vannak a filmben osztott képernyők, úgynevezett osztott dioptriás beállítások (amikor az előtér és a háttér természetellenesen éles), lassított felvételek, drámai aláfestőzene - minden, ami egy rendes thriller eszköze lehetne, csak a rendes thriller maradt el. A Dominót maximum azoknak tudom ajánlani, akik szeretnek visszaemlékezni arra, hogy De Palma milyen remek filmeket rendezett évtizedekkel ezelőtt.