Akik imádják a sci-fit, minden egyes új filmnél reménykednek, hogy most talán egy újabb remekmű születik. De valamiért jó sci-fit csinálni mintha nehezebb lenne, mint jó drámát vagy vígjátékot, legalábbis az elvetélt kísérletek nagy száma ezt mutatja. A Csillagok határán (High Life) is ígéretes lehetőségnek tűnt, nyugtalanító, bár messze nem eredeti alapsztorija és a rendező, Claire Denis (Kínzó mindennapok, Jöjj el, napfény!) miatt is. Az ő személye már sejtette, hogy a Csillagok határán nem a kommersz, könnyen fogyasztható irányba megy, még akkor sem, ha az Alkonyat-filmekkel világsztárrá vált Robert Pattinson a főszereplője.

De arra az embert próbáló két órára, ami végül a Csillagok határán lett, nem lehetett felkészülni. Mondjuk, kommersznek tényleg nem lett kommersz. Pedig a történet eleinte egy sima missziós sci-fit ígért, amiben adott az űrhajó, a legénység és a küldetés. A legénységet ez esetben súlyos bűnökért halálra vagy életfogytiglanra ítélt bűnözők alkotják, akiket űrhajóssá képeztek át, hogy egy fekete lyukat megközelítve, annak energiájával segítsenek a Földnek.

De van egy másik küldetés is, egy nem hivatalos. Ezt a hajó orvosa, az amúgy szintén súlyos bűnökért elítélt dr. Dibs (Juliette Binoche) végzi a legénységen: ő ugyanis mindenáron azt szeretné, ha gyerekek születnének az űrben. Így aztán némi drogért cserébe spermát szerez a férfiaktól, amivel akaratuk ellenére meg akarja termékenyíteni a nőket.

Hogy néhány évvel később ki éli túl a küldetést, és kinek lesz gyereke, azt már a film legeleje elárulja. Kezdetben ugyanis Montét (őt játssza Pattinson) látjuk tök egyedül az űrhajón egy kislánnyal, akiről minden kétségbeesése és magánya ellenére megejtően szépen gondoskodik. Aztán flashbackekből lassan kiderül, hogy mi történt a többiekkel. Akikért így ugye elég nehéz izgulni, hiszen a film első percétől tudjuk, hogy mi lett végül a sorsuk. Szándékos forgatókönyvírói-rendezői döntés ez, Claire Denist ugyanis nem a küldetés sikere izgatja, és nem is az, hogy kivel mi történt. Ezért árulja el a végkimenetelt könnyű szívvel már a film elején.

Őt a miért érdekli, hogy miért alakultak úgy az események a hajón, ahogy. Hogy ennyire szélsőséges körülmények között, összezárva egy csapat idegennel, tudva, hogy valójában nincs visszaút a Földre, miként viselkedik az ember. Milyen vágyak, milyen remények, milyen gondolatok lehetnek egy ilyen helyzetben az emberben? És egyáltalán: mi tesz minket emberré?

Az űrhajón van egy maszturbálásra szolgáló kamra (fuckbox), ahová Montét kivéve mindenki előszeretettel látogat. (Juliette Binoche karaktere is egy egészen bizarr, merész, a költőiség és a röhejesség határán táncoló jelenetben.) Monte azonban az önmegtartóztatást választja, végül mégis belőle lesz apa.

Juliette Binoche elszántan szaporítani akaró figuráján és a fuckbox kétségtelenül emlékezetes ötletén kívül azonban nem sok van a Csillagok határán-ban, ami ne lenne már ismerős valahonnan. Az asztronauták/foglyok közötti viszonyok alakulása A Legyek Urától az Alien-filmeken át egy csomó börtönfilmig számos műből beugorhat, de az apa-lánya vonal sem tartogat különösebb meglepetéseket. Ha csak azt nem, hogy Robert Pattinson (a következő Batman) milyen következetesen járja a nehezebb utat. Egyik kihívást keresi a másik után, nem alibizik, kifejezetten jó itt is, simán felnő Binoche-hoz.

Hanem mert végig hideg és vontatott marad, nem engedi közel magához a nézőt. Látjuk az elszabaduló erőszakot, kétségbeesést, depressziót, de nem tudunk igazán együttérezni a hősökkel. Nem csak azért, mert Montét, illetve a családja bocsánatát és tiszteletét a küldetéssel elnyerni akaró Tchernyt (André Benjamin, vagyis ismertebb nevén a zenész André 3000) kivéve nem igazán szimpatikusak. Hanem azért sem, mert a filmben mindent annyira túlhúznak, hogy egy idő után egyszerűen nem akarjuk, nem tudjuk követni őket.

Mindennek ellenére biztos akad, akit beszippant a film világa, de ehhez óriási türelem és elmélyülés kell. A többieknek éppen olyan hosszúnak fog tűnni ez az utazás, amilyen hosszúnak Monte érezhette.