Bizonyos szempontból lenyűgöző, hogy a Casanova - Az utolsó szerelem alkotóit egyáltalán nem érintette meg semmi abból, ahogy a nemek közötti viszonyok alakultak a világban. Nemcsak az alig néhány éves MeToo-ra gondolok, hanem az elmúlt 20-30-40 év társadalmi változásaira. A film világképe olyan avítt, hogy ahhoz képest a Valami Amerika 3-ban elsütött köcsögözős, terhes nős viccek az érzékenység és a frissesség iskolapéldái.

A film alapján úgy tűnik, hogy Benoît Jacquot rendező semmit nem ért a világból, ami 2019-ben körülvesz minket. Ha viszont semmit nem tud és nem is akar elmondani róla, akkor rejtély, hogy miért akarta százezredszer is elmesélni Casanova unásig ismert történetét. Más oka nem lehet annak, hogy egy művész megint előveszi ezt a sztorit, minthogy talál egy új megközelítést, egy új értelmezést, amivel valamit el tud mondani jelen életünkről is. De Jacquot nem tudott.

Ráadásul a film Casanova (nem csak szexuális jellegű) kalandokban bővelkedő életének mindössze egyetlen epizódjára, a Charpillon történetre fókuszál. A már nagyon öreg, elszegényedett, kegyelemkenyéren tengődő Casanova (Vincent Lindon) egy fiatal nőnek (ki másnak?) meséli el élete legfelkavaróbb emlékét. Miközben a nő áhítattal csügg a szavain (visszatérő eleme a filmnek), Casanova a múltba réved, és megismerjük egy harminc évvel ezelőtti nagy szerelem történetét.

A film harminc évet ugrik vissza az időben, tehát a visszaemlékező Casanova ezek szerint 90 körül járhat. Tudjuk, hogy nem élt ilyen sokáig, ahogy egy perc utánaolvasással az is kiderül, hogy a filmben tárgyalt Charpillon-epizód 38 évesen esett meg a nagy hódítóval. Tehát a Casanova - Az utolsó szerelem azt várja a nézőtől, hogy egy hatvan körüli férfit késő harmincasnak fogadjon el. Ezzel csak az a baj, hogy a néző a szemének hisz, és teljesen más hatást kelt benne egy 38 éves férfi és egy huszonéves nő szerelme, mint amikor egy hatvanéves férfi szalad egy huszonéves nő után.

Merthogy Marianne de Charpillon (Stacy Martin A nimfomániásból) egy fiatal londoni prostituált volt, aki őrületesen ravasz tervet eszelt ki, hogy magába bolondítsa Casanovát. A furmányos elképzelés az volt, hogy nem fekszik le vele, miközben mindenki mással, aki fizet, igen. Casanova a feje tetejére is állhat, Charpillon csak húzza az időt, nem enged. A csapdába a nők állítólagos nagy ismerője szépen bele is sétál, és annak rendje és módja szerint beleszeret a lányba. Életében először és utoljára.

Benoît Jacquot olvasatában azonban nem ilyen egyszerű a sztori, nem csak arról van szó, hogy egy fiatal és szép nő szórakozik egy öregedő férfival. (Valójában egyébként pontosan ez történt, Marianne de Charpillon a játszmájával minél több pénzt akart és tudott is kiszedni Casanovából.) Ebben a filmben viszont a fiatal nő sem közömbös Casanova iránt, sőt.

Csak hogy értsük a film világát: az egyik jelenetben Casanova haverja, egy ránézésre 70-80 éves öregúr kifejti, hogy neki csak egy éjszakás kalandjai vannak (nem voltak, vannak), mert ha egyszer megvolt neki egy nő, akkor már nem érdekli. De hiába az óriási kölcsönös vonzalom, Charpillonnak játszania kell a játékát tovább.

Hogy a francia film egyik legnagyobb mostani férfisztárja, Vincent Lindon mit látott ebben a szerepben, rejtély. Nemrég még egy olyan bátor és aktuális film főszerepében láttuk, mint a Sztrájk a gyárban, most meg borzalmas parókákban bohóckodik ebben az idejétmúlt butaságban. Ha csak azt nem, hogy szinte minden nagy férfiszínész eljátszotta már ezt a szerepet, és ő sem akart kimaradni. Többek között Marcello Mastroianni (Casanova 70, 1965), Donald Sutherland (Casanova, 1976), Alain Delon (Casanova visszatér, 1992) és a tragikus sorsú Heath Ledger (Casanova, 2005) is belebújt Casanova bőrébe.

Éppen ezért talán itt lenne az ideje jegelni kicsit a sztorit. Addig mindenképpen, amíg csak ilyen filmek tudnak készülni a témában, mint a Casanova - Az utolsó szerelem. Ahogy azzal a megközelítéssel is szakíthatnának lassan a filmesek, hogy egy erotikusnak szánt filmben csak a nők vetkőznek. (Bár a Casanovában láttunk egy pucér férfisegget is, ahogy éppen kulázik egy közparkban. Ezzel az angolokról akart valamit mondani a rendező, de hogy mit, az sajnos nem derült ki.) És azt sem kéne tovább sulykolni, hogy minden szép, fiatal nő élete álma egy idősödő úr szerelme. Még a végén csalódottak lesznek szegények.