Ennek ellenére a Yesterday című film valami rejtélyes okból mégsem erre koncentrál azután a bizonyos nagy változás után, hanem arra, hogy a világtörténelemből egyszer és mindenkorra kitörlődött a The Beatles, és ezzel együtt minden daluk is: ebben az új világban soha nem is léteztek, senki nem hallotta még a nevüket sem, és ha beírjuk a Google-be, hogy Beatles, akkor a bogarak Wikipédia-oldalát hozza fel, ha meg azt, hogy John Paul George Ringo, akkor II. János Pál pápára (John Paul II) dob ki találatokat.

Ez a Trainspotting és a Sekély sírhant rendezője, Danny Boyle új filmjének alapkonfliktusa: egyszer csak, ki tudja, miért az egész világon elmegy az áram tizenkét másodpercre, és onnantól semmi sem ugyanolyan. A főszereplő meg persze az az ember, akinek a stáblistában a neve mellett a Szabályt Erősítő Kivétel név szerepel: rá valamiért nem hatott a változás, és hát mivel pont egy egyébként elég sikertelen, befutni képtelen zenészről van szó, elég könnyű elképzelni, mi az első gondolata, amikor rájön, hogy az ő fejében megvan kábé a teljes Beatles-életmű, viszont senki máséban nincs, azaz mindenki azt tartaná őrülten tehetségesnek, aki elénekelné ezeket a dalokat, az Eleanor Rigbytől a Yesterdayig.

Vannak azok a filmek, amelyeknek van egy alapötletük, ami annyira erős, hogy az alkotók szerint többre nincs is szükség. Viszont ez általában csak az alkotók szerint igaz, a nézők szerint már egyáltalán nem – szerencsére a Yesterday sem hiszi el fél óránál hosszabb ideig, hogy pont elég ezer és még két tényleg baromi vicces dolgot megmutatni, mi minden származik abból, ha egy csapásra átalakul a múlt, meg abból, ha valaki fejében viszont nem, aztán mégiscsak elindul valamerre a film arról a jó poénról, amin addig egy helyben állt.

A forgatókönyvet a méltán világhírű Richard Curtis írta, aki a Négy esküvő és egy temetést, az Igazából szerelmet és a Sztárom a páromat is, és ez nagyjából meg is határozza a film mélységét: egyrészt azért feszegeti a dologgal járó kérdéseket, másrészt viszont nem pazarol túl sok időt a mélyfúrásra. Ez egy sokszor nagyon vicces, a többi esetben meg csak simán vicces romantikus komédia, és nem a zene és a művészet alapkérdéseit boncolgató film. Itt legalább ugyanolyan fontos kérdés, hogy a főszereplő összejön-e bájos, de elsősorban barátként kezelt menedzserével, mint az, hogy befut-e zenészként – ha nem fontosabb.

És ez ilyen formában nem is probléma, mármint az ilyen forma alatt azt értve, hogy azért a romkom ellenére mégiscsak komoly részét képezik a történetnek a nyilván mindenkiben felmerülő kérdések. Mint hogy mennyire tisztességes sajátként eladni ilyen helyzetben egy másik együttes dalait, amikor ez nyilván nem jár semmiféle jogi vonzattal, hiszen az együttes ebben az univerzumban a többiek számára soha nem is létezett, és ezért még az is kérdéses, van-e ennek az egésznek bármilyen erkölcsi dimenziója. Vagy hogy

És az ilyen, gondolkodósabb témákból van, amit nagyon jól zár le a film (az például zseniális és meglepő, ahogyan azt az eléggé kézenfekvő felvetést kezeli, mi lenne, ha kiderülne, van még egy-két ember, aki emlékszik a Beatlesre), van amit nem boncolgat túl, és ezt jól is teszi (a zeneiparos részekben pont elég az a néhány jó poén, nagyon nem hiányzik a „régen bezzeg a tehetség számított, ma már viszont...” narratíva erőltetése), van viszont olyan is, amivel egyáltalán nem foglalkozik, pedig lenne benne muníció: azzal, hogy tényleg egyértelműen megmutatkozik-e a tehetség pusztán az alkotásból, vagy kell még valami plusz is ahhoz, hogy az ember meghódítsa a világot; úgy tűnik, erre Curtis számára egyértelmű a válasz (hogy nem kell, egy Strawberry Fields Forever nyilván magáért beszél). Ahogy sajnos azt sem feszegeti a film, mennyire a valóságtól elrugaszkodott felvetés, hogy a filmben egy elég komoly szerepben önmagát adó Ed Sheeran ebben az alternatív valóságban akár egy végtelenül nemes lelkű figura is lehet.

Viszont akármennyire is jól lavíroz a forgatókönyv a nagy kérdésekben, a végét csak nem sikerül megoldani, vagy nem sikerül időben abbahagyni: nyilván kurta és furcsa lenne, ha az a remekül sikerült, erős és hatásos jelenet lenne az utolsó, amelyben egy nagyon fontos ember (az ő felbukkanása mindenképp ott lesz az év legjobb mozis ötletei között) elmondja, hogy mi az élet értelme, és hogy viszonyul ahhoz a világhír, a szerelem meg a művészet. De még az is jobb lenne, mint az a marhaság, amire végül az egész kifut. De igazából tök mindegy: a maradék száz perc annyira magával tud ragadni, annyira okosan, profin és zeneileg is ötletesen van felépítve (a Help sok okból tűnik a film csúcspontjának), hogy azt még az utolsó húsz perc sem tudja igazán elrontani.

Mert bár a filmen – talán egy jelenet híján – nem nagyon érezhető, hogy az egyéni stílusáról és vágástechnikájáról ismert Danny Boyle rendezte, azért az arányok nagyon rendben vannak:

a romantikában van pár váratlan fordulat és némi visszafogottság, hogy elkerülje a giccset, a komolyságról meg már esett szó. Ráadásul Boyle és Curtis megengednek maguknak olyan poénokat is, amik az abszurd felé viszik el a filmet, főleg Kate McKinnon telitalálat menedzserfigurájával, aki szó szerint kimondja az összes bunkó sztereotípiát, amit a szíve mélyén mindenki gondol a dúsgazdag zenei menedzserekről. Mindehhez biztos kell egy speciális ízlés, de ha ez megvan, akkor a dolog szinte hibátlan. De nemcsak McKinnon, a többi színész is jó: bár nem a főszerepet játszó brit sorozatszínész, Himesh Patel lesz az év felfedezettje, teljesen jól hozza a jámbor, kedves, de néha hisztis kisember figuráját, Lily James meg (bocsánat, de J. K. Rowling után van bárki, akinek a Lily James névről nem Harry Potter szüleinek egybeolvasztott reinkarnációja jut az eszébe?) pedig olyan pontosan hozza a sebezhetősége ellenére is karakán, és karakánsága ellenére is bájos nő figuráját, hogy simán ellopja a vásznat Patel elől a közös jeleneteikben.

Persze a legjobb azért mégiscsak egy olyan tizenkét másodperces áramszünet lenne, ami után egy alternatív univerzumban a film vége is épp olyan jó lenne, amilyet megérdemelne. De csodák nincsenek, cserébe viszont tele van a város szerelemmel, akarom mondani, Beatlesszel.

(Borítókép: UIP-Duna Film)