Az utóbbi hónapok mozibemutatóit elnézve még mindig szerencsések vagyunk, hogy pár ínyencséget mi is meg tudtunk nézni a nagyvásznon. Bemutatót kapott Robert Pattinson furcsa, szexuál-sci-fije (Csillagok határán), az év amerikai tinifilmes szenzációja (Éretlenségi), Pedro Almodóvar legújabb önvizsgálata (Fájdalom és dicsőség), egy nagyon súlyos skandináv pszichodráma (Szívek királynője), illetve Gaspar Noé szétdrogozott őrülete is (Eksztázis), úgyhogy nem kizárólag azon kell élni, amit a Disney-gigabirodalom lecsöpögtet elénk. De még így is van bőven pár olyan film, amit nagyon szívesen néztünk volna nagyvásznon, de nem kaptak magyar bemutatót, így alternatív megoldásokat kellett keresni, hogy lássuk őket. Itt egy gyűjtés belőlük.

Apollo 11

Emlékeztek arra az időszakra, amikor megnyitott az IMAX-mozi az Aréna Plázában, és elkezdtek mindenféle, marha unalmas tudományos-ismeretterjesztő filmeket játszani, csak azért, mert volt bennük pár jelenet, amikor a vászonról kikandikáltak dolgok? Azok az idők már bőven elmúltak, az IMAX-ben szinte csak szuperhősfilmek mennek, pedig lenne még mit vetíteni ott, ha nem is 3D-ben, de a hatalmas vásznat kihasználva. Ilyen lehetett volna az Apollo 11, egy látványos, eddig soha nem látott felvételeket tartalmazó dokumentumfilm az első Holdra szállásról, és a NASA odáig vezető munkájáról. Igen, ezt feldolgozták már tavaly fikcióban a remek Az első emberrel (aminek a fináléja szintén IMAX-kamerákkal készült), de minek elégedjünk meg azzal, ha csodálatos képminőségben, 70mm-es nyersanyagokon meg tudjuk nézni a valóságot is? Todd Douglas Miller filmje ráadásul nem használ narrációt, modern dokumentumfilmes megoldásokat, beszélő fejeket, hanem csak és kizárólag eredeti film- és hangfelvételeket.

City Of Lies

Egy film, amit nemcsak a magyarok, hanem az egész világ elől eldugtak, egészen meglepő módon az olaszokat kivéve. A City Of Lies igaz történet alapján készült egy Los Angeles-i rendőrről, aki Notorious B.I.G. sztárrapper azóta is megoldatlan gyilkossági ügyében nyomoz, aztán persze valami sokkal súlyosabb dolgot talál. Állítólag. Mert az előzetes ugyan elkészült, de maga a gyártó jelentette be tavaly ősszel, hogy sajnos az amerikai premiert meg nem nevezett okok miatt elnapolják, új dátumot pedig azóta sem jelentettek be. Hivatalos magyarázat nem volt, feltehetőleg a főszerepet játszó Johnny Depp súlyosbodó jogi és anyagi problémái állhatnak a háttérben, arról nem is beszélve, hogy ennek a filmnek a forgatásán egy stábtagot fizikailag is bántalmazott. Mások azt rebesgették, hogy Biggie sztoriját megkapirgálni még ennyi idő elteltével is olyan, mintha egy darázsfészekben nyúlkáltak volna. Bármi is a megoldás, a filmet csak és kizárólag Olaszországban mutatták be L'ora della verità címmel, és ott is jelent meg DVD-n, úgyhogy már az egész világ megnézheti.

Diamantino

Ekkora elpuskázott lehetőséget, hogy a Foci Hazájában nem lehet megnézni nagyvásznon egy olyan filmet, aminek egy focista a főszereplője, aki azt képzeli a pályán, hogy óriási kutyák között, habos ködben lavírozva cselez, de amikor elvét egy rúgást, akkor a karrierje befuccsol, úgyhogy rejtélyes tudósok klónozni akarják? Hát mi van ebben, ami a magyar népléleknek nem tetszene? A címszereplőt játszó Carloto Cotta ráadásul takkra úgy néz ki, mint Cristiano Ronaldo moncsicsi-jézusított változata, hát hogy nem lehet erre kivezényelni egy magyar futballakadémiát?

Her Smell

Alex Ross Perry filmje sokáig szerepelt a magyar premierek között, aztán se szó, se beszéd, törölték onnan. Valahol megértem, abban az országban, ahol százezrek nézik meg Freddie Mercury tisztára suvickolt életét a mozikban, nem feltétlenül menne jól egy olyan kitalált életrajzi film, ami egy elviselhetetlen rocksztárról szól. Kár, hogy nem csengettek még ki pár milliót az elkészítésére, és akkor el lehetett volna úgy adni, mint Courtney Love-filmet. A Her Smell így a Something She nevű zenekarról szól, aminek az énekesét, Becky Somethingot ismerhetjük meg öt különböző jelenetben, ahogy próbálja valahogy gatyába rázni az életét, miközben nyomasztják a zenekar tagjai (Agyness Deyn például) vagy a menedzsere (Eric Stolz). A magyar közönség pedig nem nyomasztást akar, hanem Live Aidet.

Fast Color

Pont nemrég jutott eszembe, hogy 1999 óta hét darab Pókember-film készült, 1989 óta szintén hét Batman-film (arról nem is beszélve, hogy még kettő másikban feltűnt), és néha igazán jól esne valami mást nézni, valami olyan szuperhőst, akinek kiszámíthatatlanabb a világa és története. Vagy legalább a személyisége. Volt már ilyenre példa régebbről, de a Marvel és a DC előretörésével egyre kevésbé érdekelnek embereket a név nélküli szuperhősök, és az ő kis mindennapi bajaik, ha egyszer van egy Kék Nyaláb Az Égen, amit el kell pusztítani. Az erő krónikája, a Midnight Special, mind-mind olyan sztorik voltak, amik máshogy, másfelől próbálták megfogni a szupererők problémáját, és most itt a Fast Color is, ami dicsőségesen debütált még 2018-ban a South By Southwest fesztiválon, aztán szinte nyom nélkül eltűnt idén nyárig. Pedig a Black Mirror legjobb részéből ismerhető Gugu Mbatha-Raw a főszereplője, egy fekete nő, akikről még nemigen volt hasonló történet, de úgy tűnik, hogy az emberek csak akkor tódulnak valami ilyesmire, ha legalább egy Amerika Kapitány van benne.

Piranhas

2016-ban jelent meg Roberto Saviano, főleg gengsztertörténetekkel foglalkozó író La paranza dei bambini című könyve, ami a Nápolyban garázdálkodó, úgynevezett bébibandákkal foglalkozott. 2019-re már film is lett belőle, a premier után pedig egy bébibanda tagja meg is késelte a film egyik szereplőjét. Úgy sejtem, Saviano – aki a világhírt hozó Gomorrát is írta – rátapintott valamire. Ha másra nem, arra, hogy a 2010-es években is bőven vannak olyan ambíciózus tizenévesek, akik úgy érzik, hogy meg fogják váltani a világot, de nem látják, hogy ugyanabba a csapdába sétálnak bele, mint sok ezren előttük. Egy ilyen srácról szól a Piranhas, ami pont olyan, mint amit elvárunk egy fiatalokról szóló maffiafilmtől, és van benne elég meglepetés, hogy fenntartsa az érdeklődést. Főleg köszönhető ez a szereplőknek, akik közül szinte mindenki amatőr, és soha nem került még kamera közelébe sem, aztán tessék, pár hónappal később már meg is késelik őket. (A cikk megjelenése után szólt egy magyarországi forgalmazó, hogy ez a film moziba fog kerülni - KD)

The Aftermath

Ha hunyorítunk, a The Aftermath olyannak tűnik, mint a Budapesten forgatott HHhH - Himmler agyát Heydrichnek hívják, ha más nem, azért, mert Jason Clarke színészt ebben is uniformisba dugták, ő játssza most a brit ezredest, akit a háború után Hamburgba küldenek. Clarke pedig kapott maga mellé egy tehetséges színésznőt, akinek a hátán kellene elvinni a filmet. A HHhH esetében ez Rosamund Pike volt, a The Aftermathnál pedig Keira Knightley, akinek a filmjei sorban olyanok, mintha bennragadt volna egy elátkozott kosztümraktárban, és csak úgy tudna kiszabadulni, ha minden egyes évszázad ruháját magára veszi különböző filmekben. A főleg tévésorozatokat, köztük Poirot-filmeket is rendező James Kent filmje viszont olyan sokakat nem mozgatott meg, pedig Clarke és Knightley mellett szerepel benne mindenki kedvenc szőke svédje, Alexander Skarsgård is.

The Best Of Enemies

Tisztában vagyok vele, hogy egy film átfutási ideje, azaz az első forgatási naptól a premierig terjedő időszak legalább másfél év szokott lenni, de basszus, ha ezt a filmet nem a Zöld könyv sikere után kezdték el azonnal forgatni, akkor megeszem a rasszizmus végét jelképező kalapom. A The Best Of Enemies szintén két, bőrszínben és hitvallásban ellentétes ember igaz történetét dolgozza fel, de itt az olasz karikatúra helyett egy Ku Klux Klán-tag (Sam Rockwell) szerepel, a jazz-zenész helyett pedig egy polgárjogi aktivista (Taraji P. Henson), akik nem egy autó első és hátsó ülésén csapnak össze, hanem Észak-Karolina államban, ahol az iskolai szegregáció megszüntetése van terítéken. Spoiler: a klántag C.P. Ellis és az aktivista Ann Atwater életre szóló barátok lettek.

The Kid Who Would Be King

Szegény Joe Cornish. Amikor kijött 2011-ben az Idegen arcok című lakótelepi sci-fije, akkor sokan nagy reménységnek tartották, vagy legalább a következő Edgar Wrightnak, aki majd egy kis adrenalint fecskendez a brit műfaji filmek világába, meg úgy általában Hollywoodba is. Aztán a következő nyolc év néma csend, 2011-ben még besegített a Spielberg-féle Tintin és az első Ant-Man forgatókönyvébe, de új filmje csak idén jelent meg: a magyarul sokáig a borzasztó Király ez a srác! címmel futó The Kid Who Would Be King (A kölyök, aki király akart lenni), ami nem valami hatalmas nagy újítás a kosztümös filmek terén, hanem az Artúr-legenda feldolgozása gyerekekkel és a szokásosnál két fokkal újítóbb hozzáállással. Amit szintén kihúztak a magyarországi premierek listájából, és sem az Egyesült Államokban, sem az Egyesült Királyságban nem teljesített úgy, ahogy kellett volna neki. Hogy Cornish mihez kezd most, az jó kérdés, de remélem, nem kell megint nyolc évet várni.