Woody Allen zseniális filmjében, a Hannah és nővéreiben az egyik nővér, Lee alárendelt kapcsolatban él egy elismert, de anyagilag nem túl sikeres festővel. A Lee-be szerelmes könyvelő, Eliot összehozza a festőt egy gazdag rocksztárral, aki éppen berendezi az új házát, és venne bele pár képet. A találkozó igazi katasztrófa lesz, a festő ugyanis teljesen felháborodik azon, hogy a rocksztár inkább olyan képeket venne tőle, „amikben kicsit több a barna”. Merthogy az jobban menne a falakhoz meg bútorokhoz.

Pedig a kérés nem is volt olyan felháborító.

Amúgy pedig jobban megéri olyan képet venni, amiben sok a piros, mint amiben sok a barna. Halat ábrázoló képet pedig egyáltalán nem szabad venni, az nem növeli az értékét. Mindez egy nagyszerű új dokumentumfilmben, a kétszeres Oscar-jelölt rendező, Nathaniel Kahn Senki többet című filmjében hangzik el.

Kahnt a kortárs képzőművészet és a pénz kapcsolata érdekelte, arra kereste a választ, hogy lehet az, hogy ma is élő művészek képei, szobrai dollár tízmilliókért kelnek el. Mitől ér az egyik kortárs műalkotás vagyonokat, a másik meg szinte semmit? Tényleg a legjobb élő művészek a legdrágábbak is egyben? Kik döntenek arról, hogy mi művészet és mi nem az? Kiknek áll hatalmában felemelni és aztán süllyesztőbe küldeni alkotókat, akiknek a tehetsége mit sem változik ez idő alatt? És mit szólnak mindehhez az érintett művészek?

Tetszik, de nem kéne többet érnie, mint a háznak, amiben van

– mondja például Gerhard Richter, a kortárs német festészet legnagyobb sztárja, akinek képei 20-30 millió dolláros áron kelnek el, a saját művéről.

Amellett ugyanis, hogy bepillanthatunk a New York-i felső tízezer (vagy inkább felső ezer) életébe, és valószínűtlenül gyönyörű manhattani apartmanokban járhatunk fantasztikus műtárgyak között, Kahn talált egy sor szerethető, izgalmas karaktert. Rábukkant pár olyan sorsra, olyan egyéni drámákra a milliárdos biznisz kulisszái mögött, amitől a filmje nemcsak érdekes, hanem helyenként kifejezetten szívszorító is.

A legnagyobb találata kétségtelenül Larry Poons festőművész. Poons absztrakt festő, aki valósággal berobbant a művészeti életbe a hatvanas években pop art műveivel. Vették, mint a cukrot, és vették volna továbbra is, ha Poons hajlandó lett volna lényegében ugyanazt festeni élete végééig. De ő részben saját magának, részben a számára fontos művészeknek akart megfelelni, és nem a műkereskedők igényeinek. Így aztán váltott, amivel le is került a felkapott művészek listájáról, annyira, hogy sokan azt hitték, hogy rég meghalt. De ő él, és továbbra is alkot, nem is akármilyen képeket. Poons zseniális figura: miközben úgy tűnik, hogy egy teljesen elvarázsolt művész, nagyon is képben van. Néha csak egy tekintettel jelzi, hogy mit gondol az őt győzködő műkereskedőről, de úgy, hogy az ember legszívesebben megölelné.

Az ő tökéletes ellenpontja Jeff Koons, az amerikai művész, aki jelenleg a legdrágább kortárs alkotó, Nyúl című művét nemrég 91 millió dollárért vették meg. 

Ha valami kelendő, akkor abból készséggel legyárt többet is, ami paradox módon csak növeli a művei értékét. Ha kell, akkor táskát és hátizsákot tervez a Louis Vuittonnak. A karakteréről sokat elárul, hogy az 1990-es évek elején Cicciolina férje volt.

De legalább ilyen izgalmas alak a már említett műgyűjtő, Stefan Edils. Hihetetlen érzékkel építette fel kortárs gyűjteményét, az, hogy egy 90 ezer dollárért vásárolt kép néhány év múlva 60 milliót ért, egy átlagos sztori az életében.

A művészet az művészet

– mondja arra a kérdésre, hogy zsidóként, akinek 1941-ben az életét mentve kellett elhagynia Németországot, miért kellett megvennie Maurizio Cattelan Him című, a térdelő Hitlert ábrázoló szobrát. (Azért a fal felé fordítva tárolja New York-i otthonában a könyvespolcok között.) Edils óriási öniróniával és humorral szemléli a műgyűjtés világát, Damien Hirst formaldehidben tartósított borjújának orrából például szivárgott valami, így ezt a vagyonokért vett műalkotást sokáig kellett ápolnia. „De az állapota mostanra stabil.”

A nigériai származású festőnő, Njideka Akunyili Crosby egyik képének története viszont egyáltalán nem ilyen vicces. A feltörekvő művész nagyon személyes műveket készít, és nem is sokat: mivel nemrég szült, jó, ha évi 8-12 képre van ideje és energiája. Ennek fényében, és azt látva, hogy Crosby nem gazdag, de még csak nem is jómódú, igazi siker lehetne, hogy az egyik képe a várt 300 helyett 900 ezer dollárért kelt el egy aukción. (Bár ezt a pénzt persze nem ő kapja meg, de a magas eladási ár a később eladandó képei árát növeli.) Mégis ez a film legszomorúbb része, mert kerülhetett volna olyan gyűjtőhöz is, aki igazán érti és szereti.

Vagy akár egy múzeumba, ami a film szerint a legtöbb művész igazi vágya. Még azoknak is, akiknek egyébként vagyonokért kelnek el a művei. „A legtöbb múzeum temető” – érvel a Sotheby's igazgatónője, Amy Cappellazzo (egy újabb remek karakter), persze valamivel meg kell indokolnia, hogy miért árvereznek el két, szerinte is zseniális Gerhard Richter-képet, miközben Richter arra vágyik, hogy múzeumban láthassa a műveit. Ezek a képek azonban nagyon gazdag emberek házaiba kerülnek, és többet nem láthatja őket csak néhány avatott szem.

A Senki többet viszont mindenkinek elérhető, szórakoztató, okos és megindító film, ami azoknak is érdekes lehet, akik még életükben nem gondolkoztak a kortárs képzőművészet értékéről. Abszolút megéri megnézni, ahogy arra keresi a választ, hogy kinek mi éri meg. 

Borítókép: Jeff Koons Woman in Tub vagyis Nő a kádban című szobra (1988), Stefan Edlis gyűjteménye, letétbe helyezve az Art Institute of Chichagóban. Ez volt Koons első műve, ami közgyűjteménybe került. A művész magyarázata az alkotáshoz: „Látjuk egy búvár légzőcsövét, és valaki csinál a nővel valamit a víz alatt, mert megmarkolja a saját melleit védekezésként. De a néző is szeretné a nőt áldozattá tenni.”

(Borítókép: magyarhangya.hu)