A gyökerekhez próbál visszatérni a Halálos iramban-filmsorozat első, a fő történetszálat elhagyó filmje, amiben Dwayne Johson és Jason Statham verekedik át magukat a fél világon, hogy a végén rájöjjenek: a család mindennél fontosabb, és hogy az ellenségem ellensége a barátom. A bugyuta történetet sikerült észbontó akcióba csomagolni – ennyi pedig nagyjából elég is a sikerhez, mert aki világmegváltást vár az elmúlt két évtized egyik legjobb akciófilm-sorozatától, az magára vessen.

Azon lehet (bár nagyjából értelmetlen) vitatkozni, hogy a Halálos iramban franchise az 5., vagy mondjuk a 7., esetleg a 8. résszel jutott túl a racionalitás határán, ami a filmek akciójeleneteit illeti, az viszont világos, hogy annyira látványos és elborult akciókat maximum a Mission: Impossible-filmekben látni, mint a Halálos iramban.

A franchise mögött álló emberek pedig rájöttek, hogy van még ott pénznyomda, ahonnan a korábbi filmekkel 5 milliárd dollárt kaszáltak világszerte, úgyhogy a Hobbs & Shaw-hoz kikaptak a sztoriból két amúgy is későn becsatlakozó mellékszereplőt – Luke Hobbsot (Dwayne Johnson) és Deckard Shaw-t (Jason Statham) –, és raktak melléjük egy szó szerint szuperellenséget, a látszólag elpusztíthatatlan Brixton Lore-t (Idris Elba), aki szerényen csak fekete Supermanként hivatkozik magára.

A hármas mellé kerítettek egy zsánert, ami illik a nagyjábóli kerettörténethez (ez a buddy cop, vagyis az egymással semmiben sem egyetértő, mégis kénytelen-kelletlen együtt dolgozó rendőrpáros), és ráhúztak mindent, ami a korábbi filmekben már papíron működött – a minden képzeletet felülmúló kaszkadőrjeleneteket, és a nem túl acélos párbeszédeket, megspékelve persze temérdek, lehetőleg minél extrémebb járgánnyal.

Van azért egy női fő(bb)szereplő is, Shaw húga, Hatti (Vanessa Kirby), hogy nehogy túl sok izzadság és cseppfolyósított tesztoszteron csöpögjön ki a vászonból.

Az, hogy ez egy stíluskísérlet a jól bevált recept legfontosabb részeinek megtartásával, már a legelső pillanattól érződik. A rendező David Leitch (az első John Wick, az Atomszőke és a Deadpool 2 rendezője) gyorsan éles kontrasztba állítja a két címszereplőt – szó szerint, elég hosszan osztott képernyők tolják az arcunkba, hogy itt bizony a Furcsa pár szteroidon nevelt feldolgozása jön majd nitrós kocsikkal.

Hobbs a meleg, életvidám, narancssárga szűrővel filmezett Los Angeles-i fazon, Deckard a mogorva, élére vasalt, szofisztikált londoni. Utálják egymást, sőt, ami ennél is jobb, imádják utálni egymást, és itt jön be, ami már a Halálos iramban legutóbbi részeinél is megvolt: a párbeszédek döntő többsége egymás gyepálásának beharangozásából, egymás gyepálásának kommentálásából, vagy épp fizikai helyett verbális inzultusokból áll.

Eredetileg Hobbs és Shaw is Dom Torreto (Vin Diesel) ellenfele volt, de már mindketten a jó oldalon állnak, és éppen azon dolgoznak, hogy megmentsék az emberiséget egy mindent elpusztító szupervírustól (óriási ásítás, mert igazából testre kötözött atombomba, bőr alá bújt pusztító űrlény, vagy bármi más is lehetett volna, az egész csak egy lazán kitalált valami, hogy lehessen valami köré odapakolni a jeleneteket).

Itt persze gyorsan át is térünk a sztorira: a Superman Lore és a mögötte álló, az emberek tuningolását elég kétes módon kezelő cég el akarja lopni az ultraveszélyes vírust, ami hogy, hogy nem, Shaw kommandós húgában köt ki. Pár nap van csak a világ megmentésére, és a küldetésre persze csak Hobbs és Shaw alkalmasak, akiket majd az csiszol össze, hogy terroristára vadászó kormányügynökből körözött terroristává válnak seperc alatt.

A nagyjából az egész világon átívelő hajsza innentől kicsit olyan, mintha vagy az eddigi filmekben fel nem használt ötleteket dobták volna össze a főszereplő mellett producerré avanzsált Johnson és Statham egyéni kérései mellett. A rendező Leitch keze munkája is nagyon érződik, a film hozza a John Wick brutális verekedéseit és a Deadpool verbális szurkálódásait (meg mást is a Deadpoolból, de nem lőjük le a poént) és popkulturális utalásait.

Ezektől kicsit szét is esik, ugyanis nehéz belőni, mi is akar ez a film lenni, amivel viszont a készítők talán eltalálták a jó irányt, az az erősebb családi vonal visszahozása. A Halálos iramban többnyire Toretto igazi és fogadott családjáról szólt, de ez a szál Brian O’Conner karakterével lezárult, a 8-as film pedig már csak vegytiszta akció volt. Hobbs szamoai és Shaw furcsa rabló-pandúr családja rövid, de erős emlékeztető arra, hogy milyen is lehetne a franchise a legjobb pillanataiban.

Vicces persze belegondolni, hogy miből is lett a cserebogár: a legelső film még azzal indult, hogy egy konténernyi DVD-lejátszóra és beépített VHS-lejátszós tévére csapott le Dom Toretto bandája, a másodikra az azóta már meghalt Paul Walkeren kívül senki nem tért vissza, és utána kvázi már fel is hagytak volna az egész franchise-zal, annyira nem érdekelt senkit, amíg Justin Lin a Tokiói hajszával meg nem mentette az egészet.

Hogy hova lehet ezt az egészet fokozni? Az írók szerint simán benne van a pakliban, hogy az űrbe is ellátogatnak majd egyszer, bár a Tranformers-franchise-zal közös filmek nyilván még nagyobbat dobnának a bevételeken, és hát Lore motorja már-már alakváltó robot volt úgyis a filmben.

Az, hogy nagy terveik vannak, egyébként látszott. A jövőre érkező Halálos iramban 9 mellett készül egy női főszereplős melléksztori is, és hát a Hobbs & Shaw is mutatott kellő mellékágat a cameókkal ahhoz, hogy megfelelő nézői reakció esetén még három-négy filmet kihozzanak  a furcsa párosból. Már persze, ha nem fogy ki előbb a nitro a fanchise-ból.