A Jó srácok az a film, amit Steven Spielberg akkor forgatott volna le, ha koncertzongorista anyja, Leah Posner kották helyett análgolyót tartott volna az éjjeliszekrény fiókjában. Már ha ugye ez jellemző lett volna decens anyukákra 1958-ban, amikor Steven még kiscserkészként az első (amatőr) filmjét, Az utolsó pisztolypárbaj címűt leforgatta. De vagy nem volt az, vagy az ifjú Steven volt béna a kutakodásban, így elkerülte a figyelmét a szopóálarc és a dildó is. Pedig, micsoda lehetőségek vannak ezekben az ártatlan külsejű tárgyakban! Egy 40 centis, mindkét végén makkal lezárt műbránerrel például be lehet zárni egy rendőrt a közértbe, a több golyóból álló, anális kényeztetésre hivatott eszközzel meg verekedni is lehet, mint egy nuncsakuval. Megszagolni viszont... na, azt nem javasoljuk.

Ha valaki Leah néni szexuális segédeszközeinek taglalása közben abbahagyta az olvasást, a Jó srácokra se üljön be, mert a klasszikus ifjúsági filmek visszatérő toposzát, az általános iskolában szövődő Örök Barátságot és a másikat, a Lányok Mindent Csak Elbasznak-ot keveri Az Első Csóknál Nincs Fontosabb-bal, és teszi hozzá a sarki szexpláza árukínálatának pár százalékát, majd az egészet megfűszerezi percenként másfél durva káromkodással.

A Seth Rogen producerkedése mellett készült filmet ráadásul eleve arra húzták fel a marketingesek, hogy ez az a film, amit a szereplők koruknál fogva meg sem nézhetnek, mert annyi csúnyaság van benne, mintha a késztermék láttán még a legbénább marketingasszisztens is rájött volna, hogy a meglehetősen vékonyka sztorit másképp nem lehet eladni: smacibuliba hívják a főhőst (Jacob Tremblay), aki a lúzerek és a nem lúzerek között egyensúlyoz, míg két legjobb haverja (Keith L. Williams és Brady Noon) nagyon gáz, és nem akar leégni azzal, hogy még nem smárolt, így igyekszik valamiféle támpontot találni a dologhoz.

És persze a „hogyan smároljunk?” kérdés megválaszolása közben előkerülnek a szülők szexjátékai, egy drága drón, egy vitaminos tégelyben zörgő pár szem eki, drogdíler egyetemisták, és három bicikli – utóbbi nélkül ugye, nincs is gyerekfilm. Gene Stupnitsky rendező és Lee Eisenberg író viszont nagyon nem tud mit kezdeni azzal, hogy az egyébként csak kis színesnek és feszkót feloldó jelenetnek használt „a gyerekek rácsodálkoznak ismeretlen dolgokra és bődületes baromságokat mondanak róluk” motívum itt maga a film, és másfél órán át kényszeresen ilyen jelenetek követik egymást,

Van itt minden, az onanizálni készülő hatodikos fiára az Amerikai Pite legjobb tradícióit követően rányitó apától (Will Forte) kezdve a gyerekeket megzsaroló szomszédcsajig, akinek havernője pont olyan merev, mint Kristanna Loken volt a Terminátor 3-ban, igaz, Loken legalább robotnőt alakított. A film tempója, vágása, fényképezése jó, a szereposztás pláne az, bár a Szobából és Az igazi csodából ismert Tremblay mintha elfelejtett volna gyereknek lenni a sok szomorú film forgatása közben, és bennem mindvégig az motoszkált, hogy te, ez a gyerek nem idősebb a másik kettőnél? (Egy évvel, de az.)

Az másodjára már nem viccces, hogy valakire rávernek egy análgolyóval, és maguk a poénok sem túl frissek vagy egyediek ahhoz, hogy kiemelkedőek legyenek. A film legnagyobb bűne viszont az, hogy a gyerekektől pont azt veszi el, amitől érdekesek és szerethetők: azt, hogy gyerekek, és úgy láttatja őket, ahogy a gyerekeket az Ananász expressz vagy a Superbad – avagy miért ciki a szex? alkotói látják. Pedig kurvára nem olyanok.