A Diamantino című portugál filmről sok mindent lehet mondani, de azt biztos nem, hogy zsákbamacskát árulna: aki nem bírja ezt a típusú, egészen furcsán bizarr filmnyelvet, úgyis sikítva kimenekül róla tíz perc után. Eddigre ugyanis nagyjából minden megtörtént a vásznon, ami leírja, milyen lesz a maradék másfél óra. 

Elhangzik, hogy ma már nincsenek olyan tehetséges művészek, mint Michelangelo, akik megfestenék a Sixtus-kápolna mennyezetét, így a mai legnagyszerűbb katedrálisok a focistadionok, ahol az igazán nagy játékosok a művészek. Diamantino, a főszereplő focista pedig azért olyan jó, mert ha a pályán van, mindig azt képzeli, hogy bolyhos kiskutyusok veszik körül – és ekkor a vásznat tényleg betöltik a mindent ellepő, rózsaszín ködben játszadozó, három méter magas palotapincsik a stadionban. Diamantino egyébként annyira szörnyűségesen buta, hogy azt sem veszi észre, hogy a nővérei, a gyönyörű, gonosz ikertestvérek ellene dolgoznak. Sőt, annyira, hogy simán be lehet adni neki, hogy egy fekete rendőrnő az az afrikai menekült kisfiú, akit éppen örökbe akar fogadni, így aztán a rendőrség testközelből tudja folytatni a nyomozását a focista ellen. Akit egyébként éppen egy gonosz tudós használ fel arra a kormány megbízásából, hogy az EU-ellenes pártja élére állítva elhitesse az emberekkel, Portugália többet érdemel, és érdemes a határra falat építeni. Hiszen, aki igazán meg tudja győzni erről a népet, az csak egy focista lehet.

Szóval ezek után talán nem túlzás azt mondani, hogy aki ennyi kreténséget végignézve nem indulna el a jegypénztár felé, hogy visszakövetelje a mozijegye árát, hanem inkább örülne, hogy végre valami egészen szokatlant láthat, annak érdemes megnéznie a Diamantinót. Mert nem egyszerűen egy debil vígjátékról van szó, pedig az lett volna az egyszerűbb megoldás: fogni egy totál hülye főszereplőt, aki csetlik-botlik, miközben a kezüket dörzsölő, velejéig romlott gazfickók kihasználják a butaságát, a néző meg kacag, már ha a rendező abba a törpe kisebbségbe tartozik, aki képes egy ilyen szituációból nem ordasan gagyi, hanem tényleg vicces filmet készíteni.

De az eléggé ismeretlen író-rendezőpáros, Gabriel Abrantes és Daniel Schmidt sokkal jobb eszközhöz nyúltak: a Diamantino a felszínen olyan, mintha az összes alkotója tökéletesen komolyan vette volna. Mintha mi sem lenne természetesebb egy focistánál, aki drága kisfiamnak szólít és tejszínhabos-nutellás gofrival etet egy rendőrnőt. Mintha egyáltalán nem viccnek szántak volna semmit a filmben, még az akváriumi díszhalakból kivont DNS-t emberekbe ültető gonosz tudós figuráját sem. És ez sokkal izgalmasabbá, mármint kivitelezésében izgalmasabbá teszi ezt a bizarr agymenést, aminek épp csak egy negyed órányival kellene rövidebbnek lennie, hogy azt mondhassuk, az elejétől a végéig képes elvinni az a döbbenet, amit a halál komolyan vett baromságok láttán érzünk.

Ha valamihez, akkor még Quentin Dupieux (azaz Mr. Oizo, a Rubber vagy a Gázos rendezője) filmjeihez áll a legközelebb Abrantes és Schmidt világa, viszont ez az összehasonlítás rögtön azt is kiadja, mi a baj a Diamantinóval: ez annyira azért nem elszállt agymenés, hogy az tényleg, igazán lenyűgözzön, és nem is igazán képes saját univerzumot alkotni, olyat, amelyben a néző lenne a legjobban meglepődve, hogy ennek a világnak a saját szabályain belül tulajdonképpen nincs is semmin meglepve. Mert ha itt megvan az első tíz perc, de maximum fél óra sokkja, az után már egyik elborult ötlet sem lesz annyira kiborítóan zseniálisan idióta, hogy újra meg újra azt érezzük, a legnagyobb örömmel adjuk át magunkat ennek a szürreális ereszdelahajamnak. Sőt, itt-ott rezeg is a léc, hogy egyszerűen csak nagyon rossz filmről, vagy egy szándékosan és így megnyerően nagyon rossz filmről van-e inkább szó.

De ha rezeg is, le végül soha nem esik. A Diamantino nem lesz az év filmje, viszont az év legbizarrabbja még lehet. De csak akkor, ha nem jön valaki, aki még jobban tudja, hogy kell belebolondítani az embert az agyamentségbe; ettől a valakitől a Diamantino alkotói is tanulhatnának még.