Magyar mozibajáróként megint szép ősz és tél áll előttünk, a jelenlegi állás bemutatnak nálunk olyan fesztiválokat megjárt filmeket a maradék pár hónapban, mint az agymosott kolumbiai gyerekkatonákról szóló Monos, az Aretha Franklin egyik koncertjét megörökítő Amazing Grace, a füttyel kommunikáló román bűnözőkről szóló La Gomera, vagy a szinte egyöntetűen az év legjobbjának tartott dél-koreai Élősködők. A cikk írásakor zajló Cinefesten pedig meg lehetett nézni Robert Pattinson tengerparti megőrülését A világítótoronyban vagy Tilda Swinton lányának romantikus szenvedését A szuvenírben (ez a kettő nem kerül forgalmazásba a tervek szerint), arról nem is beszélve, hogy ha lesz idén is Titanic Filmfesztivál, azt októberben tartják meg, és még ott is lehetnek csemegék.

De még így is van pár olyan film, ami elkerülte a magyar mozikat, viszont érdemes megnézni őket. Persze azért hozzájuk lehet férni más felületeken. 

Bad Black

Ha valaki belekattintott ebbe a cikkbe, és idáig is hajlandó volt elolvasni, akkor nagy a valószínűsége, hogy belefutott már az ugandai filmkészítés gyöngyszemeibe a Youtube-on: szuperpici költségvetésből készült, amatőrnél is amatőrebb szereplőgárdával forgatott, egy őskori asztali PC-n összevágott, egy ordibáló narrátorral (elnézést: video jokerrel) kiegészített akciófilmek előzetesei nagyot mentek az interneten (a két nagy példa: Who Killed Captain Alex? és a The Return Of Uncle Benon), és teljes joggal. Mert akármennyire is úgy festenek, mintha a Schönherz koleszban készítették volna őket 2000 körül, elég nyers erő, fantázia, és tehetség szorult beléjük, hogy szórakoztató legyen nézni őket. Az ugandai Wakaliga városáról elnevezett Wakaliwood-filmkészítés egyik legfrissebb darabja a pár éve elkészült, de a nyugati világot hivatalosan most elérő Bad Black, ami pontosan olyan, mint az eddigiek. Féktelen, Halálos iramban-filmeket megszégyenítő tempó, 20 éves érettségi videókra emlékeztető kinézet, és olyan pofátlan humor, amivel ritkán találkozni úgy általában akciófilmekben - legalább is nem sok olyan filmre emlékszem, amiben kulcsszerepet játszik egy Wesley Snipes nevű kisfiú és kommandó-szakértő.

In Fabric

Peter Strickland rendező előző két filmje (Berberian Sound Studio, The Duke Of Burgundy) olyan, mintha valakinek a piszkos fantáziájába tennénk látogatást, és az In Fabricben sincs ez másképp, csak itt a fétisek egy nagyáruház körül forognak, ahol mintha boszorkányok lennének az eladók, a rejtély fő okozója pedig egy elátkozott vörös ruha, ami csúnya hatással van a tulajdonosai életére. Mint egy pokolbéli Burda-katalógus megelevenedett oldalait lapozgatnánk, Strickland filmjében még a próbababák karbantartása is egy pánszexuális orgia, a ruhavásárlás nyugtája pedig egy szerződés az ördöggel. A hetvenes évekre emlékeztető vizuális világot olyan színészek egészítik ki, mint Marianne Jean-Baptiste (Titkok és hazugságok) és Gwendoline Christie (Trónok harca). Itt írtunk róla korábban.

Late Night

Érdekes éve van Emma Thompsonnak. Az egyik főszereplője volt a senki által nem hiányolt Men In Black negyedik részének, nemsokára érkezik az ő ötletéből és forgatókönyvéből készült, karácsony tematikájú Múlt karácsony, a kettő között meg ott volt a Last Night című vígjáték, amiben egy veterán tévést alakít, akinek muszáj valamit újítania a beszélgetős műsorán, pontosabban annak a kizárólag középkorú fehér férfiakból álló íróstábján, és ehhez Mindy Kaling figurája lesz a legalkalmasabb. Kaling a magyar közönségnek leginkább az amerikai Office-ból és a The Mindy Project nevű saját sorozatából lehet ismerős, és hiába van sokkal nagyobb ázsiója az Egyesült Államokban, valahogy ott sem sikerült kasszát robbantani a filmmel, pedig az Amazon még rászánt 13 millió dollárt a forgalmazási jogokra a Sundance-fesztiválos premierje után. De mivel az Amazonról van szó, lehet, hogy pénzt nem fog termelni, de majd streamingen jó sokan megnézik.

Shadow

Valami miatt nem vagyunk jól eleresztve ázsiai filmekkel a magyar mozikban, szóval nem akkora meglepetés, hogy nem nézhetjük meg nagyvásznon Zhang Yimou Shadow című filmjét. Az ő nevéhez köthető a Hős és a Repülő tőrök klánja, ami egyenként csak kicsit több mint tízezer nézőt tudott összehozni, hiába az egyik legismertebb és legelismertebb kínai rendező – bár az is igaz, hogy amikor meg rásózták a Matt Damon főszereplésével készült A Nagy Falat, az meg 177 ezer nézőnél állt meg. A Shadow, vagyis Árnyék című filmje nem kapott odaerőltetett nyugati főszereplőt, a 3. században játszódó, a három királyság hatalmi harcoktól terhelt korát idéző dráma nem fukarkodik az akciójelenetekben, az előzetesek és a marketinganyagok is nagy hangsúlyt helyeztek azokra a pengékből álló esernyőkre, amelyekkel a szereplők harcolnak az egyik jelenetben.

Tolkien

Ki a fene gondolta volna, hogy ezekben az életrajzi filmekben gazdag időkben pont egy Tolkien-film nem fog eljutni hozzánk? Pedig megvan benne minden, amit bírnak a magyarok: egy név, akit ismernek, világháború, Nicolas Hoult, emberek kardigánokban, és természetesen A Gyűrűk Ura folyamatos emlegetése. Ami hiányzik a Tolkienből, az mondjuk az író családjának jóváhagyása, mert ők még a bemutató előtt elmondták, hogy ehhez bizony semmi közük nincsen, nem utálják vagy támadják a sztorit, egyszerűen csak semmilyen formában nem vettek részt a létrejöttében. Ami egyébként arról szól, hogy a fiatal író próbál megküzdeni a világháború traumájával, miközben egy fantasy-történet is alakul a fejében. Hoult mellett Lily Collins is feltűnik a filmben, a rendező a finn Dome Karukoski, aki nemrég szintén egy életrajzi filmmel jelentkezett, de a 20. századi melegkultúra egyik úttörőjéről szóló Tom Of Finland szintén elkerülte a magyar moziforgalmazást.

The Dead Don't Die

Személyes megjegyzés, hogy Jim Jarmusch idei filmje, a zombifilmeket, a kisvárosi komédiákat, és a saját, ráérős stílusát vegyítő The Dead Don’t Die borzasztó, de azt nem azt jelenti, hogy nem kellene magyar mozikban is vetíteni, mert egészen biztosan tanulságos vitákat indítana el. Például hogy automatikusan vicces-e egy olyan film, amiben a két főszereplőt Bill Murray és Adam Driver játsszák. Vagy meg lehetne azt is vitatni, hogy mit tud hozzátenni Jim Jarmusch a zombifilmek mitológiájához, illetve hogy akar-e bármit is ezzel a filmmel mondani, vagy csak hülyülni próbál. És hogy hányszor lehet meghallgatni a film többször is elhangzó főcímdalát anélkül, hogy beleőrülnénk. Megannyi dolog, amiről az interneten lehet és kell vitatkozni. Mert a The Dead Don’t Die rossz, de hátha van olyan, akinek tetszik. Mi itt írtunk róla hosszabban.

The Fanatic

Apropó rossz filmek, már a megjelenése előtt, az első előzetesnél elkezdtek keringeni a pletykák, hogy a The Fanatic borzasztó lesz, és bivalyerős érvek szólnak amellett, hogy a végeredmény is az. Az egyik érv John Travolta, akinek a színészi képességeivel legtöbbször nincsen semmi baj, de ebben a filmben nevetséges hajkoronával, szemüveggel, színpompás ingekben játszik egy valószínűleg autista rajongót, aki mindent megtenne azért, hogy imádott akciósztárjától egy autogramot kapjon. A másik érv pedig a rendező, aki nem más, mint Fred Durst, a Limp Bizkit frontembere. És elég volt csak az első kritikákat elolvasni: a The Fanatic nem kizárólag egy rossz film, mert olyanokból van bőven, hanem egy kivételesen rossz ízléssel és képességekkel összerakott film, mintha Durst pont azokra az emberekre tojna magasról, akiknek a népszerűségét köszönheti, és hebegő-habogó, de adott esetben vérengzésre is képes őrültként mutatja be őket. Akik hasonlítanak a bundesliga-frizurájú John Travoltára.

The Last Black Man In San Francisco

Joe Talbot játékfilmes debütálása egyrészt nehezen hasonlítható bármihez, mert annyira egyedi a stílusa, annyira szép, annyira karakteres, másrészt a témája miatt azonnal beugorhat két másik film a közelmúltból, mindkettő az ehhez hasonló listák szereplője: a Blindspotting és a Sorry To Bother You. Kevésbé harciasabb az előzőnél, és földhözragadtabb az utóbbinál, de ebben is központi téma a dzsentrifikáció, a kevésbé tehetősek kitaszítása a lakóhelyükről, amit aztán átformálnak a gazdagok a saját arculatukra, tönkretéve szokásokat, rutinokat, családi legendáriumokat. Ilyen családi legendáriumról szól a The Last Black Man… is, amelyben Jimmy Fails fiatal munkanélküliként egy nyomasztó környéken lakik, de tartja benne a hitet egy gyönyörű ház a város túloldalán, amit a nagyapja épített a saját kezével, most pedig ízléstelen, de tehetős középkorúak laknak benne. Lehet, hogy a főszereplő problémájával magyarként nem nagyon tudnánk mit kezdeni, de Talbotnak sikerül két órán keresztül pontosan megértetnie velünk a helyzetet, és már ezért is érdemes megnézni.