Amikor 1988-ban megjelent A gyilkos tréfa című képregény, új életet lehelt az addigra önismétlésbe és útkeresési próbálkozásokba fulladt Batman-sorozatba. Alan Moore története és Brian Bolland rajzai a megszokottnál jóval komorabb tónusban definiálták újra a denevérköpenyes hős ellenpólusát, Jokert, emberi sorssal árnyalva a mániákus gonosztevő karakterét. Azóta is ez az egyik legtöbbet idézett eredettörténet (nemcsak a Batman-korpuszban, hanem általában a képregényiparban is), és Joker sok rajongónak azóta is az a Bolland által megrajzolt képkocka, ami a szereplő megtébolyodását próbálja pillanatképen megörökíteni: Joker kilép a képregénypanelből, és képen röhögi az olvasót.

A héten bemutatott, Joker című film valami olyasmi lesz a filmes Batman-univerzumnak, mint a Gyilkos tréfa volt a képregényeknek. Ez is felrázza a brandet, és szembemegy több konvencióval. Szembemegy például a képregényekkel, hiszen nem egy konkrét Joker-sztorit dolgoz fel, hanem újat teremt. És szembemegy a filmes DC-univerzum Jokereivel, magával a DC-univerzummal, sőt az utóbbi évek legnagyobb blockbustereit adó szuperhősfilm-sikerrecepttel. A Joker nem passzol sehova: nem a jelenben játszódik, mint az előző DC-filmek, hanem a nyolcvanas években, nincs benne olcsó heroizmus, olcsó poénkodás, drága cgi-orgia.

Ebben az értelemben ez egy megdöbbentően bátor film – elismerés a Warnernek, hogy bevállalta –, ami koncepciójában nagyon elhúz a popcornmoziktól. Ugyanakkor a trailerek és a rendező, Todd Phillips első nyilatkozatai után felmerültek olyan aggodalmak, hogy a megvalósítás megúszós lesz, és Phillips klasszikus filmekből legózza majd össze a cselekményt: itt egy kis Kánikulai délután, ott egy kis A komédia királya, amott egy kis (sok) Taxisofőr.

Kicsit én is tartottam ettől, de a végeredmény szerencsére megnyugtató. Egyrészt az előzetesekben látott, gyanúsan ismerős jelenetek a film első felében szinte mind elpukkannak, másrészt ha komoly képzőművészeti ágakban bevett alkotási folyamat régi mesterek felidézése és átértelmezése, akkor miért pont a filmművészetnek rónánk ezt fel. A Joker valóban tiszteleg az említett klasszikusok (és még vagy 5-6 másik) előtt, de aztán saját jogán lesz nagyon jó film. Van erős története, amit el tud mesélni, jól felépített karakterrel, hatásosan – hogy ehhez itt-ott segítségül hívja a hetvenes-nyolcvanas évek néhány remekművét, talán annak is betudható, hogy Phillips egy számára kicsit szokatlan terepen mozgott, eddig ugyanis többnyire olyan taplóvígjátékokat rendezett, mint a Cool túra, a Terhes társaság, a Haverok fegyverben vagy akár a komplett Másnaposok-trilógia.

A rendezés így sem tökéletes, két-három ponton túl didaktikusnak éreztem, illetve Phillips kicsit túlhasználta a „lassítva megmutatjuk Jokert valamilyen pózban” snittet. De ezzel együtt is nagyon szép munkát végzett, és ez pláne elmondható a forgatókönyvről, amit rajta kívül Scott Silver (8 mérföld, The Fighter – A harcos) jegyez. Az ő Jokerük egy Arthur Fleck nevű, labilis férfi, aki szegénységben él beteg anyjával, és standuposként próbál érvényesülni, nem sok sikerrel (ez nem feltétlenül A komédia királyából jön, mert A gyilkos tréfa főhőse is botcsinálta standuposként indult). Az ilyen alakokkal nem kegyes Gotham City, Fleck is átzuhan a szociális háló hatalmas foghíjain, igazságtalan és méltatlan helyzetekből kerül ki egyre rosszabb állapotban. Hogy áldozatból miként válik gonosztevővé és hogy ez milyen relációban van Batmannel, azt Silverék nagy érzékenységgel – és provokatív, de kicsit elnagyolt társadalomkritikai körökkel – mesélik el, kidomborítva a szuperképességek nélküli karakter emberi oldalát.

Ennek a Jokernek az erejét nem lehet elválasztani Joaquin Phoenixtől, aki fantasztikus beleéléssel hozza az enyhe zavarodottságtól a teljes elmebajig sodródó figurát, a filmvászon legesendőbb és legsérülékenyebb Jokerét adva nekünk. Csodás kárpótlás ez Jared Leto neonpunk majomkodása után, ami egy üres póz volt csupán, de Heath Ledger Jokeréhez képest is egy új szintet jelent. A sötét lovag – amúgy szintén nagyon jó – Jokere már készen jött a filmbe, most viszont csak ő és a jellemfejlődése áll a rivaldafényben. Phoenix érdeme is, hogy érthető magyarázatot kapunk arra, hogyan vált egy átlagpolgár a bűnözővé, aki akkor kezd el nevetni, amikor mindenki más abbahagyja. (Egyébként a színész Joker-nevetései valószínűleg nem mindennapi kihívást jelentettek a magyar szinkron készítőinek, de Rátóti Zoltán szépen megoldotta a feladatot.) Hogy egy ilyen markáns központi alak mellett kicsit elhalványulnak a mellékszereplők, az természetes: Arthur anyja (Frances Conroy) és szomszédja (Zazie Beetz) tisztességesen, de háttérben maradva hozzák a szerepüket, és Taxisofőr ide, A komédia királya oda, Robert De Niro is visszafogottan és csak annyit szerepel, amennyit feltétlenül muszáj neki, a készítők nem vele akarják eladni a filmet.

Phillips filmjének főhőse nem az a Joker, amit már mindenki várt, hanem az a Joker, amire senki nem számított, és ez így sokkal jobb. Egy eredettörténet, aminek értelme van, a képregényes gyökerek ellenére egy nyomasztó, elgondolkodtató tragédia. Hogy a velencei filmfesztiválon megkapta az Arany Oroszlánt, az már előrevetít egy Oscar-nevezést is legjobb film kategóriában, és ezt nem is sajnálom tőle. Azon sem csodálkoznék, ha Phoenix jutalomjátéka meghozná neki a negyedik Oscar-jelölését, vagy akár az első díját. Bár főhős ritkán nevet annyit, mint Phoenix Jokere, képregényfilmet még soha nem lehetett ennyire komolyan venni.

(Borítókép: Warner Bros / outnow.ch)