A Fractured (magyarul: Megrepedve) nagyon szeretne egy kilencvenes évekbeli thriller lenni, és annyiban sikerül is a mutatvány, hogy a cselekmény abban az évtizedben játszódik. Jobb is, hogy nem a mobiltelefonok korában, mert akkor nagyjából 15 perc után vége is lehetne a sztorijának. Vagyis a nagy fenét jobb, a Fractured ugyanis pont az első 15 perce után akkora sületlenség lesz, hogy tényleg a kilencvenes évek filmjeit idézi fel, csak éppen azokat, amik VHS-en jelentek meg, a videotéka alsó polcán porosodtak, és általában a legismertebb színész bennük Michael Ironside, David Hasselhoff vagy Lorenzo Lamas voltak.

Ez az elcsépelt, klisés thriller egy dologra jó: bebizonyítja, hogy a Netflix tényleg mindenféle tartalmat képes kis gömböcként felmarkolni és bezabálni annak jegyében, hogy mindenható tartalomszolgáltató lehessen, és ha valami kielégíti a “rejtély”, “csavar a film végén”, “kórház” vagy “család” címkékkel ellátott filmeket nézők igényét, akkor az mehet is hozzájuk. Csak bő másfél óra után derül ki, hogy mennyire csőbe húztak minket, és hogy mennyire nem az számít, milyen címkékkel lehet leírni egy filmet, hanem hogy milyen egyáltalán. Úgyhogy most nekem az a feladatom, hogy elmondjam, a Fractured nem éri meg a figyelmet, nem nyújt semmit, amit nem láthattunk már száz korábbi filmben, nem ad különleges audiovizuális élményt, nem kápráztat el parádés színészi játékokkal.

A története pedig eszerint lögybölődik: Ray Monroe (Sam Worthington) a nagyszülőkhöz tart éppen hálaadás előtt a saját családjával, amikor egy benzinkútnál a kislánya megsérül egy szerencsétlen balesetben. Ray azonnal rohan vele a kórházba, azonban miután leküldik CT-vizsgálatra, a kislánynak és az anyjának nyoma veszik, mintha ott sem jártak volna. A férfi elkezd gyanús dolgokat észrevenni, és a kórház személyzete sem segít neki különösebben, az orvosok bizalmatlanok, a recepciósok lerázzák, a biztonsági őr pedig mintha pikkelne rá, de ő elhatározza, hogy megtudja az igazságot.

Anélkül, hogy bármit spoilereznék, az igazság azért nem lesz annyira váratlan és nehezen kisilabizálható, mint ahogy azt a Fractured szeretné, kiszámíthatóan cammog a végkifejlet felé, amiben az első jelenetektől kezdve biztosak lehetünk. Ez az egész csak azért annyira lelombozó, mert a filmet Brad Anderson rendezte, aki A gépésszel és a Session 9-nal a kétezres évek elején már elég hatásosan tudott beleásni a paranoia működésébe, még ha ígéretes karrierje a következő évtizedre erősen meg is rogyott. (Például tudta bárki, hogy 2014-ben rendezett egy Edgar Allan Poe-adaptációt, amiben Ben Kingsley, Michael Caine, Kate Beckinsale, és David Thewlis is játszanak? Mert én ugyan nem!) Anderson úgy állhatott ehhez a filmhez, mint azok az iparosok, akiknek rangon aluli reklámokat kell rendezniük, és az ihletett ötleteket is csak mímelik. A Fracturedből hiányzik minden vizuális ötlet és invenció, ami egy kicsit is több lenne a minimálisan szükséges erőfeszítésnél.

A forgatókönyv mellett a film legnagyobb fiaskója azonban Sam Worthington, aki hiába volt a főszereplője a világ sokáig legtöbb pénzt hozó filmjének, az Avatarnak (és azzal egy időben még egy Terminátor-részben is szerepelt), képtelen volt ezt a 10 évvel ezelőtti áttörést értelmes karrierre beváltani. Nem is csoda: Worthington egyszerűen karizma és színészi képesség nélküli, két lábon járó agyagszobor, aki eljátszani nem tudja, legfeljebb imitálja az érzelmet. A Fracturedben akkor is hiteltelen, amikor szimpátiát kellene gerjesztenie, mert eltűntek a családtagjai, és akkor is, amikor kezd eluralkodni rajta a paranoia, és egyre erőszakosabban forgatja a szemét. Ilyen szerepre komolyabb kaliberű színész kell, nem hiába válogatott Anderson a korábbi filmjeibe olyanokat, mint Peter Mullan vagy Christian Bale.

De minden kifogásom ellenére a forgatókönyv az, ami miatt a Fractured az első perceiben hasra esik, és onnantól csak csúszik-mászik azért, hogy értelmezhető cselekmény rajzolódjon ki valahogy. Az egész egy olyan csavarra épül, ami legalább 10-15 éve kiveszett már az ilyesféle filmkészítésből, az a csavar, amitől az előző 90 perc teljesen értelmetlenné válik. Ami kirántja a szőnyeget a néző és a saját sztorija alól, ahol a pillanatnyi hatás kedvéért megy a levesbe minden, amit láttunk, értettünk, és felfogtunk az egész filmből, és ami miatt a Fractured végén abban a pillanatban be fog ütni a fanyalgás, amint a Netflix kezelőfelülete felajánlja, hogy nézzük meg megint.

(A Fractureddel egy időben egy sokkal kalandosabb, de nem jobb film is felkerült a Netflixre: a japán Sion Sono két és fél órás őrülete, a The Forest Of Love, ami leszbikus diáklányokról, egy Charles Manson-szerű szektavezérről, filmrendezőkről és dézsányi vérről és belső szervekről szól. A The Forest Of Love-ot kínkeserves élmény végignézni, de ott legalább azt lehet érezni, hogy a Netflix valami szokatlan mögé állt be, nem pedig csak a téglalapokat akarja kitölteni a felületén.)

A filmet a sitges-i filmfesztiválon láttuk, a Netflixen október 11-től meg is lehet nézni.