“Imádjuk Demónát” - írtuk 2014 nyarán. Többek között azért szerettük nagyon a Disney élőszereplős Csipkerózsika feldolgozását, mert a Jégvarázshoz hasonlóan újfajta módon közelítette meg a női mesehősöket. A nők, legyenek hercegnők vagy gonosz tündérek, nem csupán elszenvedői, hanem aktív szereplői, irányítói lettek az eseményeknek. És mindehhez a mese üzenete is teljesen vállalható volt: a szeretetnek nagyon sok fajtája létezik, nem csak az az egy, amit a tündérmesék eddig sugalltak.

De nem csak mi szerettük a Demónát: a stúdió várakozásait messze felülmúlóan sikeres lett, 180 millió dolláros költségvetésből készült, és végül közel 760 millió dollárt kerestek vele. 70 millió dollárral nyitott Amerikában, ez lett a főszereplő, Angelina Jolie karrierjének legjobb nyitóhétvégéje. De a hosszútávú hatása még ennél is komolyabb volt: ez a film indította el a nagy, élőszereplős filmreneszánszt a Disney-gyárban. Azóta elkészült a Dumbó, Az oroszlánkirály, az Aladdin élőszereplős verziója, és jön még többek között a Mulan, A kis hableány és a Hófehérke is.

Természetesen a Demóna sem maradhatott folytatás nélkül, Demóna: A sötétség úrnője most került a mozikba. Mivel az előző film elég szépen lezárta a szálakat, nem kicsit erőltetett, ahogy újra felvesszük a fonalat. Auróra (Elle Fanning) felnőtt, ő a varázslatos Mória királynője és szerelmes: esküvőre készül Fülöp herceggel, Ulstead trónörökösével. A házasságuk nemcsak két ember, hanem két birodalom egyesülése, egy hosszú békeidőszak kezdete is lehet.

De nem mindenki örül az esküvő hírének: Demóna, akit újra kikezdtek az emberek között róla terjedő gonosz pletykák, éppen úgy aggódik, ahogy Fülöp anyja, Ingrith királyné (Michelle Pfeiffer) is. A két család találkozása enyhén szólva sem sül el jól, és Demóna megint ott találja magát, ahol évekkel ezelőtt. Szemben az emberekkel, akiket végtelenül aljasnak tart, miközben az, akit a világon a legjobban szeret, Auróra is egy ember.

Csakhogy a hozzá hasonlók kénytelenek száműzetésben, bujdokolva élni, mert az emberek félnek tőlük és el akarják pusztítani őket. Egyik vezetőjük, Conall (Chiwetel Ejiofor) ennek ellenére békepárti, míg másikuk, Borra (Ed Skrein) a háború mellett kardoskodik. A Demóna második része sok időt szentel ennek a világnak a bemutatására, ami egy fokkal érdekesebb, mint az émelyítően giccses Mória, de azért messze nem annyira lélegzetelállító és eredeti, mint amilyennek a készítők szánták. Demóna, aki elvileg egy okos és harcias szereplő, csendesen elüldögél itt, nézelődik, miközben vele együtt a film is eléggé leül.

Aztán miután Conallék birodalmában a kelleténél némileg több időt töltöttünk, a mese újra sodor magával. A film sokat köszönhet Michelle Pfeiffernek, aki Elle Fanning továbbra is színtelen-erőtlen Aurórája helyett méltó partnere, egyenrangú ellenfele tud lenni Jolie karakterének. (Már amikor Jolie karaktere csinál valamit, és nem egy kövön üldögél.) Ingrith királyné egy mesehősnek megfelelően nagyon gonosz és gátlástalan, de legalább a motivációi érthetőek, a háttértörténete logikus. 

 Egy olyan háborúra koncentrál ugyanis, aminek nem sok értelme van, azontúl, hogy baromi látványos. Az első film sokkal kevesebbet akart, annak a középpontjában egy mesehős küzdelme állt elsősorban önmagával. Mégis sokkal erősebben behúzta magával a nézőket, mert valódi (külső és belső) konfliktusokat ábrázolt, nem egy mondvacsinált ellenségeskedést.

A Demóna második részében mindent a látványnak rendeltek alá, ami nem tett jót a filmnek. Az első Demónát ugyanis nem a látványos kiállítása miatt szerettük (Mória már az első filmben is szinte elviselhetetlenül cukros és irritáló volt), hanem a karakterek, a felvetett kérdések, és a bátorsága miatt, hogy szakítani mert a mese hagyományaival. Bármilyen szórakoztató és sodró is helyenként, összességében mégis kár ezért a folytatásért.