Hans Petter Moland Norvégia egyik legismertebb rendezőjévé vált az utóbbi években, legalábbis én ismertségnek hívnám azt, hogy meghívják Hollywoodba, hogy remake-et készítsen a saját filmjéből, Liam Neeson főszereplésével. Az eltűnés sorrendjében, és az abból, Amerikában készített Dermesztő hajsza után Moland nemcsak fizikailag, hanem kulturálisan is hazatért, és megfilmesítette Per Petterson 2003-as regényét, a Lótolvajokat.

A Lótolvajok egyszerre két érzelmi és időbeli síkon játszódik, a főszereplője Trond (Stellan Skarsgård), aki felesége halála után visszatér gyerekkorának helyszínére. Ott találkozik a magának való, mogorva Lars-szal (Bjørn Floberg), aki beindítja a férfi memóriáját, és visszaemlékszik a közös gyerekkorukra, 1948-ra, amikor Trond az apjával élt egy kunyhóban a norvég erdő közepén. A nosztalgiát aztán hamarosan beárnyékolja egy sötétebb emlék arról, hogy milyen tragédia is történt, ami örökre megváltoztatta a két fiú, majd férfi életét.

A Lótolvajok premierje 2019 februárjában volt a berlini filmfesztiválon, ahol volt lehetőségünk egy kerekasztalos interjú keretében beszélgetni Molanddal a filmjéről, ami azóta Norvégia hivatalos nevezése lett a legjobb külföldi film Oscar-díjára 2020-ra. A Lótolvajokról írt kritikánkat itt lehet elolvasni.

Miért pont ezt a könyvet választotta a következő filmjének?

Ez egy lenyűgöző regény. Ajánlom mindenkinek. A cselekményét elég nagy kihívás filmre adaptálni, hiszen a film olyan, mint egy zenemű, nem lehet visszamenni és elolvasni az előző oldalakat megint. De próbáltam a kész filmnek egy érdekes szerkezetet adni, olyan, mint egy gondolatfolyam és egy rejtély keveréke. A magja egy bizonyos nap, amikor valami nagyon súlyos történik három emberrel, és az ő családjukkal. És ezt a három embert újra és újra át kell értékelni, mert mindig új információkat kapunk róluk. Ez tetszett benne a legjobban. Tudtam, hogy a nyakamat is szeghetem abban, hogy ezt filmre adaptálom, de túl csábító volt a feladat.

Rengeteg dolgot muszáj volt kihagynia.

Az ember megpróbálja a lehető legjobb filmet leforgatni, úgy, hogy megragadja a könyv lelkét, az atmoszféráját és a szereplőit. A film nyelve más, mint a könyvek nyelve, de mégis át kell emelni annyit, ami megmagyarázza ezeket a figurákat.

A film vizuális stílusa nagyon markáns, szinte érzéki, ahogy bemutatja a természetet, mi volt ezzel a célja?

Az “érzéki” az egy jó kifejezés, mi egy ilyesmi hangulatot akartunk közvetíteni. Egy tapintható, nyers, életteli természetet akartunk ábrázolni. Azért is, mert ezek a szereplők ebben a kontextusban léteznek, és nagyon sok konkrét megoldást hoztunk arra, hogy ezt megmutassuk. Nagyon korán eldöntöttem például, hogy a filmben minél kevesebbszer jelenjen meg az égbolt, és csak akkor, ha fontos szerepe van. Ha visszavonulunk a természetbe, mit látunk? Ha meglátunk egy másik embert, akkor mit nézünk meg rajta? Az emberi figyelem megválogatja, hogy mire összpontosít, és ezt akartam megmutatni ezzel a filmmel.

A cselekmény középpontjában egy halál van, ami ráadásul a nyár közepén történik, míg a film jelentős része télen játszódik, abban az időszakban, amit inkább azonosítunk a halállal. Nem lesz ettől szinte duplán sokkoló?

A téli jelenetek szinte monokrómok, Stellan Skarsgard karakterének házában van egy pici szín, hiszen ez a helyszín egy átjáró a múltba, a színes világba. A film két főszereplőjéről nem mondanám azt, hogy a halál közelében lennének, de az biztos, hogy nem sokat várnak a jövőtől. Björn karaktere például egészen biztosan nem beszélt senkivel már jó régóta. Az első jelenetéből kiderül, hogy nem egy társasági ember. Az 1948-as jelenetekben az élet még tele van lehetőséggel, reménnyel. Aztán amikor látjuk a tragédiát a múltban, és látjuk ötven évvel később az embert, amit ez a tragédia formált – nekem ez nagyon megható.

Mindenkinek vannak olyan emlékei, amiket az egész életében hord magával.

Ez pontosan így van. Mindannyian cipelünk magunkkal valamit, ami korán meghatároz minket, és meghatározza sokszor a döntéseinket is. A két főszereplő döntéseit is. Ezért lesz szinte boldog lezárás az, hogy a közös traumán felül tudnak kerekedni, és kialakul közöttük egyféle barátság. Mindketten azt gondolják, hogy az ember egy sziget, aztán rájönnek, hogy mégsem.

Az nagyon skandináv, ahogy elkezdenek barátkozni egymással – együtt láncfűrészelnek szét egy kidőlt fát a tél közepén, némán.

Az konkrétan a könyvből van. Sőt, a legtöbb jelenetet onnan vettem. De az is igaz, hogy életünk legfontosabb pillanatai általában teljesen mindennapi körülményekből fakadnak. És ezért érnek minket a legtöbbször felkészületlenül. Ennek a jelenetnek van egyfajta pillangó-hatása Stellan karakterére, itt jön rá, hogy őt most kirángatták a komfortzónájából. Nem örül neki, de hagyja, hogy megtörténjen.

Ön dolgozott Los Angelesben is, milyen volt elhagyni az országát?

Amikor otthagytam Norvégiát, az ország nagyon homogén volt. A többség kulturális zsarnoksága alatt volt. Ez a neveltetésemmel ellentétes volt, úgyhogy jól esett pár ezer kilométerrel magam mögött hagyni. Végül visszatértem, de jó volt Norvégiára egy ideig csak messziről tekinteni, és jó volt megismerni belülről az Egyesült Államokat, Los Angelest is.

Érdekes, hogy egy magába zárkózott kultúrából ment egy extrovertált világba.

Igen, az biztos, hogy Amerikában többet beszélgetnek.

A filmjében viszont nincsen olyan sok, mindenki nagyon kurtán fejezi ki magát.

Amikor az emberek beszélgetnek, akkor gyakran leplezik az érzelmeiket. Szerintem a filmekben túl keveset használják a testbeszédet, amikor embereket ábrázolnak. A kiállásunkban benne van minden. A Lótolvajokban rengeteget kommunikálnak szavak nélkül. Danica Curcic karakterének, az anyukának talán összesen három vagy négy mondata van. Pedig ő áll az egész film középpontjában. Egy erős karakter, aki hoz olyan döntéseket is, amik nincsenek megmagyarázva. Nem adja meg magát a gyásznak, hanem úgy dönt, hogy élni fogja az életét. Ez egy ember számára egy roppant súlyos döntés, hiszen minden ösztönnel szembemegy. Amikor próbáltam megtalálni ennek a döntésnek a kulcsát, arra jutottam, hogy ezt az embert annyira sokkolta egy tragédia, hogy amikor mással találkozik, akkor már nem tud a konvenciók és a szokások szerint viselkedni. Ezek már nem lesznek fontosak, nem érdeklik őt. És amikor egy tinifiú átkarolja, akkor nem csap rá a kezére, mert érti, hogy honnan jön a gesztus, tudja, hogy nincs veszélyben, és azt is tudja, hogy nincsen benne rosszindulat. És neki is jót tesz egy gyerek érintése, miután az övé meghalt. Két ember, két sors találkozik szavak nélkül.

A zene kifejezetten szokatlan egy ilyen filmhez, mi volt az instrukciója a zeneszerzőnek?

Először az volt a gondolatom, hogy kell-e egyáltalán egy ilyen filmhez zene, vagy elég lenne a természet hangja? Arra kértem Kaspar Kaaet, a zeneszerzőt, hogy a zene legyen organikus, fakadjon belülről. Azt akartam, hogy olyan ütős hangszerek legyenek, amiket még nem hallottunk: ágak, kövek, üvegdarabok. Legyenek a dallamok egyszerűen, legyen sok az ismétlés, legyen hangsúlyos a tempó. Felhasználtuk még a zajló jég zörejeit is. Azt akartuk, hogy nehezen lehessen eldönteni, hol ér véget a zene, és hol kezdődnek a hangkulisszák.

És van is egy olyan jelenet, ahol a zörejekből egy komplett zenés jelenet épül fel.

Azt akartam, hogy abban a jelenetben szűnjön meg az idő. A film egy nagyon banális médium, túl konkrét. Ha egy emberi gesztust látunk, és látjuk, hogy mennyi ideig tart, akkor nagyon nehéz a banalitást elkerülni, és felhívni a figyelmet az érzelmi tartalomra.

A Lótolvajokat október 31-től lehet megnézni a magyar mozikban.