Index Vakbarát Hírportál

Kimosták a szennyes pénzed, aztán még nekik áll feljebb

2019.11.07. 04:54

Más az, hogy feltételezzük minden gazdag, befolyásos emberről, hogy mutyizik, és más az, ha kézzelfogható bizonyítékaink vannak erről. Ilyen kézzelfogható bizonyítékok voltak 2016-ban az úgynevezett Panama-iratok, egy gigászi méretű, nemzetközi együttműködésben feldolgozott, 11 millió darab iratnál is nagyobb dokumentumhalmaz, ami részletesen taglalta különböző ismert, közismert, híres és hírhedt ember, közszereplő, politikus, milliomos offshore-céghálózatát. A lényeg minden esetben a következő volt: rengeteg vagyonos ember úgy kerülte meg a helyi adóhatóságokat, hogy a pénzét átmozgatta kevésbé szabályozott szigetországokba, ahol lazábban álltak a vagyonosodási vizsgálatokhoz vagy a cégalapításhoz, így sokkal többet megtarthattak a pénzükből. És itt nem olyan emberekről volt szó, akik az összekuporgatott perselyüket akarták biztonságban tudni, hanem Lionel Messi, Justin Trudeau és az exfideszes Horváth Zsolt volt országgyűlési képviselő neve merült fel az iratokban. (A következő, Paradise-iratokra keresztelt szivárgásban már a rock szentje, a szegénység elleni globális küzdelem élharcosa, Bono is.)

A közös ezekben az offshore-ügyletekben egy ügyvédi iroda volt, a panamai székhelyű Mossack Fonseca, ami a legtöbb szerződést, cégalapítást lebonyolította, és aminek a történetét szőrmentén, de a The Laundromat című filmjében feldolgozta az amerikai filmkészítés egyik legmegbízhatóbb sztahanovistája, Steven Soderbergh (Ocean’s Eleven, Mint a kámfor). Soderbergh bekurblizta az amerikai független filmkészítést a cannes-i díjas, 1989-es Szex, hazugság, videó című drámájával, aztán 2013-ban bejelentette, hogy köszöni, ennyi volt, ő most visszavonul. Azóta rendezett két komplett sorozatot (A sebész, Mozaik), és négy játékfilmet, amiből a The Laundromat a legutóbbi. És sajnos a legkevésbé sikerült is.

A magyarul Pénzmosó címet kapó dráma ugyanis sokszor inkább hasonlít egy nagyon mérges véleménycikkre, mint egy összeszedett drámára. A szerkezete szétesik, a főszereplői tenyérbemászóan idegesítőek, a cselekménye kizárólag lóugrásban képes közlekedni, a végén pedig még a filmszerűségét is levetkőzi, hogy egy hosszú tirádában okítsa a nézőjét. Mondanám, hogy ritka az ilyesmi, de az egykor komédiában utazó Adam McKay két legutóbbi filmjével (A nagy dobás, Az alelnök) pont bebizonyította, hogy lehet ezt ugyanennyire didaktikusan, de flottul, hatékonyan, és szórakoztatóan. A Laundromatnek ebből csak a didaktikus jön össze, és a néha a szórakoztató. De csak néha.

Soderbergh és forgatókönyvírója, Scott Z. Burns a Mossack Fonseca két alapítójából és névadójából indultak ki, és őket tették meg a filmjük narrátorainak és morális iránytűinek. Jürgen Mossackot Gary Oldman alakítja, pökhendi német akcentussal, Ramón Fonsecát pedig Antonio Banderas, 11-ig feltekerve a latinos csábítást. Ők ketten azok, akik a filmben a “tippeket” adnak arról, hogyan lehet csalni, pénzt mosni, pénzt menteni, és ők azok, akik az epizódok közben megjelennek, a kamerába nézve kommentálják vagy kinevetik azt, ami éppen történik valakivel, akit vagy megkárosított az offshore, vagy éppen piszkosul gazdaggá tett. Oldman és Banderas elvileg a film két húzóneve, gyakorlatilag viszont mindketten a ripacskodás legrosszabb formáját hozzák. Nem csoda, hogy az igazi Mossack és Fonseca perrel fenyegetőzött, egészen biztos vagyok, hogy nem a vádak, hanem a Rátonyi Róbert-szerű ábrázolásuk miatt.

A két legnagyobb simlis azonban csak egy a rengeteg karakter közül, akiket Soderbergh úgy érzett, hogy muszáj ábrázolnia a pénzmosás labirintusában: kap szerepet egy valóban létező, St. Kitts-szigeteki könyvelő (Jeffrey Wright), egy Kínában kotnyeleskedő brit diplomata (Matthias Schoenaerts), egy Gucci-köntösökben, teljes luxusban parádézó, házasságtörő afrikai hadúr (Nonso Anozie), a korrupt kínai rendőrség (Ming Lo) és az átlagember számára az egyetlen kapaszkodóként, egy borzalmas, a Hableányra emlékeztető hajóbalesetben megözvegyülő nyugdíjas (Meryl Streep). Streep karaktere lehetne olyan, mint a turistacsoportokat vezetők kezében az esernyő, amit és akit követni kell a rengetegben: ő az, aki elhatározza, hogy utánajár egy őrületesen nagy sumákságnak, nevezetesen, hogy a hajóbalesetet okozó cég biztosítását egy offshore-cég intézte, ami aztán szőrén-szálán eltűnt. Streep karaktere nem hagyja annyiban a dolgot, és elindul egyenesen St. Kitts-re, hogy megtalálja a kamucéget.

Soderbergh viszont nem petrencerúdnak, hanem csak egy sakkfigurának használja Streep szerepét, és folyton elrántja róla a figyelmet, hogy más példabeszédeket mondjon. Ami néha jól sül el, a luxusban dúskáló, családos afrikai milliárdos sztorija például egy nagyon picit más közegben, de simán elképzelhető lehet Magyarország korrupt vagyonosai között, ahol a megcsalásokat offshore-részvényekkel és Versace-ruhákkal lehet elsimítani. A kínai szál emlékeztet leginkább azokra 10 éve divatos, nemzetközi összeesküvéseket sejtető rideg drámákra, mint a Michael Clayton vagy a Sziriána, csak azzal a különbséggel, hogy Soderbergh itt nem 120, hanem 15 percet ad magának, hogy felvázoljon egy drámát, egy konfliktust, egy feloldást, és egy lezárást, amire az ember csak a fejét kapkodja. Igaz, a Laundromatot a Netflixen lehet megnézni, szóval nyomogathatnánk bármikor a 15 másodpercet visszatekerő gombot, de kár a gőzért.

Pedig Soderberghben van gőz bőven, annyi, hogy a film utolsó percében olyan érzésem van, mintha a Szaffiből nézném Feuerstein lovagot, akinek elromlott a gőzeresztő szelep a fejében, és csak mondja, mondja a mondandóját. A Laundromat ugyanis az utolsó 5-10 percére kilép az igaz történet alapján készült drámák skatulyájából, és a saját forgatásából is, csak azért, hogy a főszereplője előadjon egy monológot arról, hogyan kellene megreformálni az amerikai törvénykezést, hogy kordában lehessen tartani a korrupciót. Streep akkor már nem a karaktere, hanem “Meryl Streep”, aki úgy beszél, mint egy közérdekű közleményben, ami az adónk 1 százalékára utazik – nagyon furcsa pont egy jó szándékú, de nagyon furcsa film végére.

Amiről azért muszáj elmondanom, hogy még így is értékelem. Értékelem, hogy egy elismert rendezőnek van karakán véleménye valamiről, hogy okosítani akarja az embereket, hogy nem a távolságtartó középút felől közelíti meg a filmjét, hanem igenis van egy saját útja, amit járni akar. Van üzenete, van vehemenciája, és van egy szándéka, hogy jobb legyen tőle a világ. Kár, hogy nem jobban mondja el ezt az üzenetet.

A Laundromat a Netflix választékában érhető el.