Csodás egy őszünk van, már ha a magyar mozizási lehetőségeket nézzük. Egyrészt volt egy csomó filmfesztivál, amiken megnézhettük olyan filmeket, amik máshogy nem jutottak el hozzánk. Ilyen volt például a koreai filmfesztiválon A gengszter, a zsaru és az ördög című akciófilm, Jim Jarmusch megkérdőjelezhető minőségű zombifilmje, A holtak nem halnak meg a Titanic Filmfesztiválon, vagy az év legjobbjai között emlegethető Szuvenír és A világítótorony a miskolci Cinefesten. Ráadásul A világítótorony azóta is újra és újra felbukkan a budapesti műsoron, igaz, általában gyorsan elkapkodják rá a jegyeket.

De ha a rendes moziforgalmazást nézzük, akkor is szuper ez a pár hónap: a Netflix betette a lábát a magyar mozik világába, ami azt jeleneti, hogy az év legjobban várt filmjeit, Az írt és a Házassági történetet meg lehet nézni nagyvásznon (a kicsit kevésbé várt, de szintén nagy érdeklődésre számító A két pápáról nem is beszélve). Januárban jön az Árva Brooklyn, Edward Norton régóta dédelgetett, és meglehetősen egyedi második filmje, decemberben a miskolci premier után végre megérkezik a cannes-i Arany Pálmát érő dél-koreai Élősködők, az év végén pedig a szintén cannes-i díjas Portré a lángoló fiatal lányról – mind olyan egyedi film, ami megérdemli az összpontosított figyelmet, és nem azt, hogy néha a telefonunkat nyomogassuk közben, vagy nézzük takarítás közben a tableten, még ha a netflixes filmeknek ez is lesz sok helyen a sorsa.

Viszont van pár film, ami teljesen elkerülte a mozikat, holott a világ más pontjain azért vászonra kerültek. Vagy ha nem, akkor is megérdemelték volna. Sőt, olyanok is vannak, amik minden formában elkerülték Magyarországot, és a jól ismert rafinált megoldások után kell folyamodni, hogy egyáltalán lássuk őket. Itt van ilyenekből néhány ajánlat:

Beanpole

A nyomasztó világháborús filmek ellátóközpontja, Oroszország 2019-ben sem tud leállni, az angolul Beanpole (kb. Babszár) címre keresztelt filmet az idén csak 28 éves Kantemir Balagov rendezte, ami szép bizonyíték arra, hogy hiába jönnek teljesen új generációk, ami 70 évvel ezelőtt történt, az még mindig hullámokat ver. Hogy mindenki még öregebbnek érezze magát: ez Balagov második filmje. Ami egészen pontosan a világháború utáni napokban játszódik, Leningrádban, de nem a szokásos perspektívát mutatja be, hanem a háborút meg- és túlélő nők szemszögéből mondja el a történetét, az egyik főszereplője a címbeli becenévre is hallgató Ilja, aki a háborús sebesültek kórházában dolgozik ápolóként. A másik pedig Mása, Ilja barátnője, aki viszont katonaként tér vissza a frontról. Az ő két történetüket dolgozza fel a Beanpole, a cannes-i kritikák szerint lehangolóan, súlyosan, tragédiákkal tele, de olyan rendezői és operatőri magabiztossággal, amitől képtelen a néző levenni a szemét róla.

Crawl

Sokáig úgy volt, a magyarul Préda címen futó film el fog jutni hozzánk a mozikba, és hát miért ne jutott volna? Hiszen arról szól, hogy egy árvíznél egy törött lábú apa és az úszó lánya a pincében ragad, miközben egyszerre kell megküzdeniük egy hurrikánnal és a pincében ólálkodó krokodilokkal. (Jó nagy a pince.) Igazi B-filmes alaphelyzet, ami simán megtalálhatta volna a közönségét, ha lett volna erre lehetősége, de Amerikában két óriási blockbuster, az új Pókember és az új Az oroszlánkirály között félúton esélye sem volt erre, és feltehetőleg a gyér érdeklődés miatt aztán máshonnan is levették műsorról. Pedig nem ezt érdemelte volna, a Préda tényleg egy szórakoztató, kompakt, a kilencvenes évek óriásállatos akciófilmjeire (Háborgó mélység, Anakonda) emlékeztető gépezet, amit valamennyire agyoncsap a kötelező CGI, de jó sokáig fenn tudja tartani a feszültséget. Ez az a film, ami egy rossz helyzettel kezdődik, és onnantól csak sokkal rosszabb lesz, és a film ázsiója is valahol egy beázott pincében lenne, ha nem találta volna meg magának Quentin Tarantino, aki kijelentette, hogy neki ez a kedvence 2019-ből. Mondjuk ő a saját filmjét biztos nem mondhatta. (A Préda Magyarországon november 22-től megvásárolható DVD-n és blu-rayen, illetve elérhető az Apple és a Google áruházaiban is.)

Dora And The Lost City Of Gold

Sosem gondoltam volna, hogy összesen majdnem 200 rész készült a Dóra, a felfedező című, kisgyerekeknek szóló, félig szórakoztató, félig tanító szándékú rajzfilmsorozatból, de tessék, ilyen dolgokra jön rá egy ember, aki még mindig nem tudja, miről szól a Jégvarázs. A Dóra-sorozat magyar tévékben is ment, akkora világmárkának számít, mint a Teletabik vagy a Thomas, a gőzmozdony, de mivel a 2010-es évek végét írjuk, azokkal ellentétben ebből készült egy játékfilm is, amiben a kétnyelvű felfedező már tinédzser, és egyszerre próbál helytállni a gimnáziumban és a perui dzsungelben, ahol a címbeli elveszett aranyvárost kutatja. A Dora And The Lost City Of Gold szintén kapott egy ideig magyar premierdátumot, de júniusban törölték, pedig a gyerekeknek szóló filmfelhozatalt nézve felüdülés lett volna a sok kétes minőségű Pixar-koppintás mellett, amik eljutnak hozzánk.

Greener Grass

Oké, most egy kicsit csalok, mert ez a film nem igazán jutott el mozikba, hanem főleg video-on-demand platformokon lehet elérni, de ha már idáig legörgetett valaki, akkor miért ne ajánlhatnék neki egy ilyen bizarr, hülye humorú, teljesen gyagya, leginkább a Black Hole Sun klipjére emlékeztető szatírát, amihez foghatót valószínűleg sosem látott még. A Greener Grass megint az amerikai illedelmes kisvárosi nyárspolgárokból csinál viccet, akárcsak megközelítőleg úgy háromezer film előtte, de egy túltolt, szürrealista, az Adult Swim-világára emlékeztető stílusban (olyasmikre kell gondolni, mint a Tim & Eric-sorozat vagy Eric Andre beszélgetős műsora), a főszereplője két, fogszabályzót hordó, mindig kegyetlenül mosolygó anyuka (a rendező és író Jocelyn DeBoer és Dawn Luebbe), akik egy olyan kisvárosban laknak, ahol mindenki rózsaszín ruhákat hord, ahol golfautókkal közlekednek, és ha egy egyenrangú kereszteződéshez érkeznek négyen egyszerre, akkor beáll a forgalom, mert mindenki udvariasan el akarja engedni a másikat. Ez egy olyan világ, ahol udvariasságból odaadják valakinek a csecsemőt, ha az szerinte cuki, és ahol a földről is megeszik az emberek az ebédet, ha a pincér leejtette, nehogy bárkinek kellemetlenséget okozzanak. Nem mindenkinek való a humora, de aki vevő rá, az az első perctől tudni fogja.

Official Secrets

Ebben a szivárogtatókkal különösen terhelt időszakban szívesen megnéztük volna moziban az Official Secrets című filmet, ami igaz történetet dolgoz fel: 2004-ben Katharine Gun fordítóként dolgozott a GCHQ-nál, a brit titkosszolgálat egyik ágánál, amikor rábukkant arra, hogy az Egyesült Államok miféle illegális módszerekkel próbálja elérni, hogy az ENSZ áldását adja az iraki invázióra. Gun története egészen váratlan fordulatokat vett, de ez tényleg kicsit kismiska ahhoz képest, ami a Trump-elnökség környékén jelenleg is zajlik. Mindenesetre Trump elnökségét nem Gavin Hood (Tsotsi) rendezte, és nem Keira Knightley játssza benne a főszerepet.

Synonymes

A film, amit szinte senki nem látott a világpremierjén, a 2019-es berlini filmfesztiválon, mert az egyik utolsó vetítés volt, és addigra már a legtöbb újságíró hazament a francba. Én is, aztán itthon olvastam csak, hogy megnyerte a fődíjat. Pedig ez lett volna az utolsó legális esélyem, hogy lássam az izraeli Nadav Lapid filmjét, ami annak ellenére nem jutott el sehogy hozzánk, hogy nemsokára izraeli filmnapokat tartanak Budapesten. A Synonymes egy önéletrajzi ihletésű tragikomédia, egy tel-avivi srácról szól, aki Párizsba költözik, és megszállottként igyekszik beilleszkedni és megtanulni franciául, mert hallani sem akar többé szülőföldjéről, és közben egy csodálatos, mustársárga kabátot hord. Hát ki nem szeretne egy ilyen kabátot nézni a moziban?

The Farewell

Ahogy 2018-ban elkerülte nálunk a mozikat (és a DVD-polcokat) a Kőgazdag ázsiaiak című romantikus dráma, úgy 2019 legérdekesebb ázsiai–amerikai filmje után is csak ácsingózhattunk. A Farewell Lulu Wang író és rendező többnyire igaz története alapján készült: amikor a kínai család megtudja, hogy legöregebb tagjuk, a nagymama súlyos beteg, úgy döntenek, hogy nem mondják el neki. De annak érdekében, hogy mindenki elbúcsúzhasson tőle, leszerveznek egy esküvőt, amire meghívnak minden családtagot, anélkül, hogy a nagyi sejtené, miről is van szó igazából. A Farewell egy kis film kis ambíciókkal, és főleg, ismeretlen arcokkal – a legismertebb szereplője az Ocean’s Eleven női változatában is feltűnő Awkwafina. De ennyi is elég volt ahhoz, hogy az Egyesült Államokban ez a film legyen az, ami úgy gereblyézi össze 17 millió dolláros bevételt, hogy főleg mandarinul beszélnek benne, és még a célközönségének is felirattal kell néznie.

The Nightingale

Sokan az évtized egyik legjobb horrorfilmjének tartják a 2014-es Babadookot, azt az ausztrál anyadrámát, amiben a szülői felelősség elhanyagolása egy gülüszemű, hosszú karú, cilinderes rémben manifesztálódik, és riogat édesanyát, gyereket és nézőt egyaránt. A Babadook nevű szörny sorsa kacifántos volt (valamikor az utóbbi 5 évben Pride-ikon lett belőle, és nem, én sem tudom elmagyarázni, hogy miért), és ki tudja, lehet, hogy ezért választott Jennifer Kent rendező egy gyökeresen más témát magának a második filmjére. A hosszú, kíméletlen és erőszakos The Nightingale (A fülemüle) már egészen konkrét dolgokkal foglalkozik: nemi erőszakkal, női elnyomással, bosszúval. A főszereplője egy ír elítélt, aki a 19. század közepén egy brit katona nyomába ered a tasmaniai vadon kellős közepén, miközben az egyetlen segítsége egy bennszülött nyomkövető, akinek szintén van oka bosszút állni. A Nightingale nem feltétlenül az a film, amire mindenki felhőtlen szórakozásként rohanna péntek este, de azért jó lenne nagyvásznon látni. Ahogy a Babadookot is, bár az Magyarországra a világpremier után négy évvel, 2018 februárjában került hivatalos moziforgalmazásba.

The Peanut Butter Falcon

Vannak a tipikus Sundance-filmek, amiknek az alapjait jó ideje A család kicsi kincse fektette le: egy diszfunkcionális család, cuki zene, kitörő érzelmek, happy end, Wes Anderson-filmekből szedett színek, szinte kizárólag fehér szereplők. A Peanut Butter Falcon is látszólag ebbe a kategóriába tartozik, két nehezítéssel: az egyik az, hogy az egyik főszerepet Shia Labeouf játssza, akinek minden jel szerint sikerült annyira összeszednie magát, és kilábalni valami mély egzisztenciális válságból, hogy megint funkcionális színész lett belőle. A másik pedig a film igazi főszereplője, a Down-szindrómás Zack Gottsagen. Ő játssza Zaket, a srácot, aki elmenekül az intézetből, hogy pankrátor lehessen belőle, Labeouf pedig egy bűnöző, aki vele tart az úton. A hollywoodi színész számára komplett terápia volt a forgatás, éppen a munka közben tartóztatták le ittas garázdálkodás miatt, és az tartotta benne a lelket a sötét korszakában, hogy nem akart csalódást okozni Gottsagennek, akinek ez az első színészi munkája. De Labeouf gatyába rázta magát, a film elkészült, a Peanut Butter Falcon sokkal érdekesebb lett, mint a leírása alapján gondoltuk volna, Gottsagen pedig 35 évesen, Down-szindrómásként nagyobb figyelmet kap, mint a már befutott sztárpartnere.