Az Oscar-díjas Guillermo del Toro elég régóta, 2014 óta dédelgette a Lidérces mesék éjszakája ötletét. Pontosabban azt, hogy Alvin Schwartz azonos című könyvsorozata alapján kellene egy horrorfilmet készíteni, amit az eredeti tervek szerint ő írt volna filmre, és ő is rendezett volna. Ez végül nem jött össze, a rendezői székbe André Øvredal (A trollvadász, A boncolás) ült, Guillermo del Toro pedig producerként és forgatókönyvíróként segítette a filmet.

Nem tudom, hogy ez Guillermo del Torónak, André Øvredalnak vagy az alapanyagnak köszönhető, de annak ellenére, hogy nem rémít halálra, hogy igazából semmi eredetit nem hoz és finoman szólva sem váltja meg a műfajt, a Lidérces mesék éjszakája egy egészen szerethető film lett.

1968-ban járunk, egy amerikai kisvárosban. Hogy mit jelentett ekkoriban amerikainak lenni, azt rögtön a film elején egy hangulatos montázsban megkapjuk: a srácok egy része boldogan sorakozik a toborzóiroda előtt, és alig várja, hogy “komcsikat öljön”, a többiek meg rettegnek a behívótól, míg a szülők aggódva figyelik a tévét, hogy Nixonnak második nekifutásra sikerül-e beleülnie a hőn áhított elnöki székbe.

A film kamasz hősei, az anya nélkül felnövő Stella (Zoe Margaret Colletti) és barátai mással vannak elfoglalva, éppen azon ügyködnek, hogy Halloween éjszakáján (mikor máskor, ez egy horrorfilm akar lenni) végre kiszúrjanak a suli legnagyobb bunkójával, Tommyval (Austin Abrams). A balhé felemásan sül el, és Stelláék egy elhagyatott házban találják magukat, a tragikus sorsú Bellows család egykori otthonában. Itt találnak rá arra a rejtélyes mesekönyvre, ami a poklot hozza rájuk.

A Lidérces mesék éjszakája a klasszikus horrorklisét követi: a baráti társaság tagjai fordított fontossági sorrendben kénytelenek szembenézni a magukra szabadított szörnyekkel. Amitől mégis jobb, mint az átlag, hogy közben szépen felrajzolja a korszakot, nem rágja a szánkba, de azért világosan jelzi, hogy ezek a srácok pár év múlva valami sokkal rémisztőbbel néznek majd szembe Vietnamban. Ugyanilyen finoman jelenik meg a családon belüli erőszak, a rasszizmus, a kirekesztés problémája is.

Az egy dolog, hogy nincsenek a Lidérces mesék éjszakájában klasszikus jump scare-ek, de a moziból kifelé jövet hallottam, hogy két lány amolyan “barátságos szörnyeknek” titulálta a filmbeli vérfagyasztónak szánt CGI figurákat. Biztos vagyok benne, hogy ez nem az a hatás, amit az alkotók elérni kívántak. Így viszont rejtély, hogy miként lettek olyan kis bumfordi, bénácska alakok ezek a rémek.

Bár tulajdonképpen a Lidérces mesék éjszakája valójában nem is igazán horror, mint inkább egy fantasy horrorelemekkel, szimpatikus, szerethető karakterekkel, ügyes korrajzzal és egy nagyjából előre kitalálható történettel. Az alkotók pofátlan magabiztossága a film végén viszont meglepő: lényegében kimondják, hogy jöhet a folytatás. Pedig annyira azért nem sikerült jól.