Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- woody allen
- egy esős nap new yorkban
- a rainy day in new york
- timothée chalamet
- elle fanning
- kritika
Woody Allen botránya a legjobb, ami az új filmjével történhetett
Kritika az Egy esős nap New Yorkban című filmről
További Cinematrix cikkek
- 120 nőt gyilkoltak meg Olaszországban
- Andrew Haigh rendezi a Leonardo da Vinci-filmet a Universalnak
- Meg lehet szakadni a röhögéstől Ryan Gosling új akcióvígjátékán
- Dwayne Johnson állítólag irtó taplón viselkedett új filmjének forgatásán
- Aki nem bírja a keménykedést, ezt az új sorozatot messzire kerülje el
Woody Allen egészen biztosan nem értene egyet, de a legjobb, ami az új filmjével, az Egy esős nap New Yorkban-nal történhetett, az a botrány volt, amely miatt majdnem el is maradt a bemutatója, illetve a világ nagyobb részén ténylegesen el is maradt. Mert így mindenki arról beszél – hozzáállástól függően –, hogy micsoda igazságtalanság vagy milyen remek dolog, hogy mivel Woody Allent a bíróság régi felmentő ítélete ellenére újra megvádolták ugyanazzal a régi nemi erőszakkal, a #metoo-mozgalom után most már nem kezelik olyan érinthetetlen sztárként a rendezőt, mint azelőtt, sőt.
Ahelyett, hogy arról lenne szó, hogy az Egy esős nap New Yorkban annyira botrányosan rossz, gagyi és ócska, hogy az már a nézhetetlenség határát súrolja.
Az Egy esős nap New Yorkban olyan film, amivel egész egyszerűen semmi sincs rendben: végig lehet venni minden összetevőjét a sztoritól a színészi játékon át a dialógusokig, és semmire nem lehet olyat mondani, ami legalább semleges lenne – bár talán a világítással nincs probléma.
A sztori még egy délutáni szappanoperában is csak egy felejthetőbb epizódra lenne elég: egy egyetemista pár New Yorkba utazik, hogy a lány interjúzhasson a kedvenc filmrendezőjével, és vidékiként belecsöppenhessen a nagyváros bohém művészvilágába, a fiú meg közben azon vekenghessen, milyen rossz neki, hogy a barátnője nem vele ebédel a jazzbárban, hanem ehelyett a nagyváros bohém művészvilágának minden tagja csapja neki a szelet. Ami persze, a Romana-füzetek ismerős fordulatával élve, próbára teszi a kapcsolatukat.
De ezzel még el lehetne lenni valahogy, végül is megszokhattuk már az utóbbi években, hogy Woody Allen palettáját eluralták a megélhetési limonádék. De a forgatókönyvből süt, hogy Allen magasról tett az egészre; még a minimális erőfeszítést sem pakolta bele, hogy legalább egy kicsit film-, vagy pláne életszerű legyen az egész. Nem: az eseményeket itt egyszerűen az alakítja, hogy a szereplők váratlanul pont összefutnak valakivel az utcán vagy a múzeumban, és ahova elmennek, pont ott van az a valaki is, akivel beszélni akartak, és így tovább. A hasonló történetekben néha izzadságszagú, hogy valakinek épp akkor kell valami miatt elszaladnia, amikor pont fontos, hogy eltűnjön a színről; hát Allen még ezzel a „valami miatt elszaladni”-val sem törődött, még annyira sem erőltette meg magát, hogy kitaláljon egy „valami”-t. Gyakorlatilag nincs történet, csak egymás után elmondott mondatok.
De Allen azokra is gondolt, akiket még ez sem zavarna, és kizárólag őrületesen modoros, papírízű mondatokból rakta össze a forgatókönyvet, hogy tényleg mindenkivel kiszúrjon. Ezt a magyar nézők ráadásul hatványozottan kapják vissza a rettenetes szinkron miatt: a magyar szöveg minden egyes jelenetben tele van olyan töltelékmondatokkal, mint a véletlenszerűen odaszúrt „nos, hát ennyi az egész”-ek, vagy olyan nyelvi megoldásokkal, hogy
hacsak nem valami suskus folyik ott!
A húszéves szereplők úgy beszélnek, hogy
mondhatni, ő egy kissé bogaras
és
ó, te jó ég, ez bámulatos!
Igaz, mindez illik a színészi játékhoz, mert az épp olyan bárgyú, mint ezek a mondatok. Én soha nem gondoltam volna, hogy 2019-ben egy elismert rendező filmjében még olyat fogok látni, hogy egy színész a mutatóujjával rámutat a homlokára, majd megütögeti azt, miközben azt mondja, hogy valami az eszébe jutott – mint valami amatőr gyerekszínjátszó-táborban, a legelső próbán, még a tanító néni nélkül.
Ennyire pocsék
IMDB: 6,9
Metacritic: 44
Rotten Tomatoes: 72%
Index: 3/10
Timothée Chalamet utóbb a botrányok hatására elmondta, szégyelli, hogy Woody Allentől kapott fizetést, de azt is szégyellhetné, amit ebben a filmben színészet gyanánt produkál: ha egy kacsára farmert és zakót húztak volna, talán az is hitelesebben játszott volna hús-vér embert, mint ő. Chalamet az egész film alatt olyan arccal játszik, mint aki egyetlen próba nélkül, a fejében a szövegét ismételgetve várja, hogy mikor kell megszólalnia, láthatóan oda se figyel a másikra, csak együgyűen bólogat, mint egy galamb, miután beleivott a kiömlött vodkába a kocsma előtt. Igaz, még így is elviselhetőbb, mint a másik főszereplő, Elle Fanning, aki a „naiv vidéki lány” című közhelyszerepnek egyetlen összetevőjét képes megjeleníteni: a külsőségeket. Folyamatosan zavartan kacarászik, tördeli a kezét, és egyik lábáról a másikra áll, de a folyamatosan szó szerint értendő, gyakorlatilag minden másodpercben, amíg a vásznon van, amitől nemcsak azt nehéz elképzelni, mégis miért tartja őt minden férfi állati vonzónak, de azt is, miért nem szaladnak el, amíg még nem késő.
Szóval az Egy esős nap New Yorkban már akkor halálosan idegesítővé válik, amíg még az se derül ki, miről szól, de a kőegyszerű történet sem javít a helyzeten. Pláne, hogy Allen jelentős szellemi mélységekbe süllyed, amikor lélektanhoz hasonló dolgokat szeretne ábrázolni. Talán mindennél jobban leírja a film átgondoltságát, kifejtettségét és általában a gondolkodásmódját, hogy az egyik szereplő azért válik Chalamet karaktere számára hirtelen sekélyes idiótából őrületesen összetett, érdekes, izgalmas személlyé, mert kiderül róla, hogy régebben prostituált volt. És persze munka közben mélyen beleszeretett az egyik kuncsaftjába, és azóta is boldogan él vele, amíg meg nem. De hát a prostitúció nyilván ilyen romantikus dolog, nem?
Még a „konfliktus” is iszonyúan mondvacsinált: bár Chalamet eleinte képes arra a bonyolult szellemi műveletre, hogy örüljön az imádott barátnője szakmai sikerének – hogy interjúzhat a híres rendezővel –, aztán amikor kiderül, hogy még nagyobb sztori van kilátásban, amit a lány exkluzívan megírhatna, hirtelen elkezd azon hisztériázni, hogy így nem tudnak együtt ebédelni a puccos koktélbárban, ahol asztalfoglalásuk van. És mindezzel azonosulnia kéne a nézőknek is, mert Allen ennek ellenére nem szánalmas kreténként ábrázolja a srácot, hanem valamiféle romantikus hősként.
És azt mondtam már, hogy a fiút a filmben egyébként konkrétan Gatsbynek hívják? Igen, ez a keresztneve. Nem ironikusan. Ez olyan, mintha egy igazságos magyar politikust egy filmben a forgatókönyvíró elnevezne Király Mátyásnak, és közben nem érezné kínosnak magát. Vagyis nem. Még bénább.
Lehet arról vitatkozni, hogy mennyit árt egy meghatározó, filmtörténeti jelentőségű művész életművének egy-egy olyan helyzet, mint Woody Allen erőszak-ügyének újra elővétele. De az szinte biztos, hogy annyit semmit nem tud ártani neki, mint egy-egy ilyen lélektelen, minden ízében értékelhetetlen, kínos ócskaság. Erről legalábbis biztosan soha nem fog kiderülni, hogy nem volt igaz.
(Borítókép: Frenetic Films / outnow.ch)
Ne maradjon le semmiről!