A Lidérces mesék éjszakája (eredeti címen: Scary Stories to Tell in the Dark) egy Európában teljesen ismeretlen amerikai gyerekkönyv-sorozat alapján készült, ami innen pár évtized és ezer kilométer távolságból leginkább egy tábortűzi horrormesélésbe oltott Meghökkentő meséknek tűnik, amiben a gusztustalanul borzalmas szinte kizárólag fiatal tinikkel történnek meg – a sorozat célközönségével. A norvég André Øvredal rendezőnek sem volt sok kapcsolata a szöveggel, mégis őt bízta meg produceri minőségében Guillermo Del Toro, hogy filmesítse meg az amúgy rövid, összefüggések nélküli történeteket. A végeredmény egy mérsékelten szórakoztató tinihorror lett, ami működik antológiafilmként, de egy nagy egészt is kiad a sztorija a vietnámi háború közepén szenvedő Egyesült Államokról, ahol a gyerekek sorban menetelnek a halálba, a szülőknek pedig van jobb dolguk, mint ezzel foglalkozni. A Lidérces mesék éjszakájáról írt kritikánkat itt lehet elolvasni.

És ha az alapanyaghoz nem is tud a magyar közönség annyira kötődni, André Øvredal kifejezetten európai humorához és hozzáállásához igen. A norvég rendezőnek köszönhetjük a 2010-es, áldokumentumfilmnek kinéző A trollvadászt, amiben a skandináv mitológia jellegzetes szörnyeit házasította össze a found footage műfajával, jó adag humorral, de mindenféle viccelődés vagy kikacsintás nélkül. A trollvadászban már megjelentek bőven horrorelemek, de a következő filmjével, az angolszász színészeket szerepeltető A boncolással (eredeti címe: The Autopsy Of Jane Doe) bebizonyította, hogy remekül ért a műfajhoz. A szinte egy helyszínen játszódó horrorban Emile Hirsch és Brian Cox halottkémeknek az a dolguk, hogy egy ismeretlen nő hulláját azonosítsák, és megtalálják a halál okát, de minél több bizonyítékot fedeznek fel, annál kevésbé lesz magyarázható a nő sorsa.

A boncolás lehetett az ok, amiért Øvredal megkapta a Lidérces mesék éjszakáját, és mivel ezek szerint horrorfilm-rendező lett, többek között a műfajról, Del Toróról, és a következő filmjéről is kérdeztük egy rövid telefonos interjú során.

Én nem ismertem a könyveket a film előtt, de van egy gyanúm, hogy te sem. Ilyenkor hogyan tudsz bekapcsolódni ebbe a világba?

Igen, norvégként sosem találkoztam velük. Ilyenkor azért van egy csomó pont, ahol megtalálom az utamat, főleg a forgatókönyv segít, az operatőr, a díszlet, ami támpontot adhat. Nem ismertem a meséket, de tudtam, hogy van egy történet, amit ebben a világban el akarok mondani. Úgyhogy természetesen rendesen felkészültem, olvastam a könyveket, aztán mindent elolvastam magukról a könyvekről, amiket csak tudtam, a stábom pedig segített az ehhez szükséges világot megteremteni.

A könyv és a film is nagyon amerikai, milyen érzés volt kívülállóként dolgozni rajta?

Kívülálló is vagyok, meg nem is, öt évig éltem az Egyesült Államokban, de azon kívül is folyamatosan faltam az amerikai popkultúrát. Szóval képben voltam a korral. De az is igaz, hogy nem akartunk teljesen lemásolni azt a korszakot, nem a valóságot akartuk bemutatni, hanem egy olyan világot, amit a nyolcvanas évek Steven Spielberg-filmjeiben vagy a Kincsvadászokban, egy nosztalgikusabb, és mesésebb világot.

A könyv történetei időtlenek, miért választottátok ezt a korszakot a filmhez?

Ez egy nagyon érdekes korszak volt Amerikában, ez volt az az időszak, amikor az emberek rájöttek, hogy hazudnak neki. Miközben tombolt a háború Vietnámban, a fejesek a politikában mint a vízfolyás hazudtak, sőt, egyenesen az elnök tette ezt velük. De ez nemcsak az Egyesült Államokra volt igaz, hanem több európai országban, Csehországban, Franciaországban is. De mindezek ellenére nem egy közhelyet akartunk megmutatni, nem egy idealizált amerikai álmot, hanem egy kisvárosi, Pennsylvania állambeli környezetet, ahova ezek a nagy társadalmi változások még nem értek el teljesen.

Tarantino is pont most, pont erről a korszakról készített egy filmet.

Pedig esküszöm, hogy semmit sem tudtunk arról, hogy mire készül, amikor mi forgattuk a saját filmünket! De érdekes látni, hogy ez a korszak mozgolódik mindenkiben, és hogy két, egymástól teljesen független film is ugyanerről az időszakról szól.

De a korszaktól függetlenül, rengeteg hasonló film és sorozat készül mostanában, ami bringázó, rejtélyes dolgokba keveredő gyerekekről szólnak.

Szerintem ez egy generációs jelenség, egy olyan generáció készít filmeket és sorozatokat, amik a korszaknak a filmjein nőtt fel, és annak a korszaknak a történeteit akarják elmesélni. Az Az is egy Stephen King-könyv volt, a Stranger Things is King ezen korszakából táplálkozik. Őszinte leszek, szerintem az Az és a Stranger Things sikerei nélkül az én filmem sem létezne. De amúgy meg visszatérve, hogy miért ilyen népszerűek ezek a múltban játszódó történetek: mert sokkal szórakoztatóbb úgy filmet csinálni, hogy abban nem szerepelnek mobiltelefonok!

Téged nem kerestek meg King-adaptációval?

Dehogynem, az lesz a következő filmem! A Hosszú menetelést fogom megfilmesíteni, ez volt az első regénye, amit a Richard Bachman álnevet használva jelentetett meg. (A könyv egyfajta Éhezők viadala, egy olyan világról szól, amiben fiatal fiúknak kell menetelniük a tömegek szórakoztatására, a lemaradókat kivégzik, az első kívánhat bármit. – KD)

Mi volt az a film, ami gyerekkorodban nagyon megijesztett?

Az ördögűző. Meg a Kedvencek temetője, azt nagyon fiatalon láttam. De imádtam a horrorfilmeket, gyerekkoromban volt olyan családtagom, aki Londonba költözött, és folyamatosan kérleltem, hogy hozzon nekem kazettán olyan filmeket, amiket Norvégiában nem lehetett megkapni.

A Lidérces mesék éjszakájában meglepően sok durva jelenet van, hogyan lehet ezt úgy adagolni, hogy ne legyen korhatáros a filmed?

Szerintem nem olyan nehéz az egyensúlyt megteremteni. Azt fontos látni, hogy a mi filmünkben nincsen semmi kegyetlenség, a durva jelenetek inkább undorítóak, gusztustalanok, de szerintem a legtöbb gyerek szeret ilyesmiket nézni. De egy tízévesnek én sem mutatnám meg, a fölött simán megnézheti bárki.

Milyen érzés volt, hogy Guillermo Del Toro figyeli a munkádat?

Azt nem állítanám, hogy végig ott állt mögöttem, és leste, hogy mit csinálok, de az igaz, hogy a folyamat minden állomásán segítette a munkámat. Beszállt a szörnyek tervezésébe és segített finomhangolni a film első vágatát is. Nagy megtiszteltetés volt vele dolgozni, hatalmas segítség, és nagyon sokat tett a végeredmény érdekében.

Muszáj megkérdeznem: egy horrorrendezőnek tényleg akkora segítség a CGI? Egyszerűbb számítógéppel animálni valamint, mint valóságos, kézzelfogható speciális effektusokkal létrehozni?

Nincs is benne annyi CGI! Van az egy szörny, ami különböző, levágott végtagokból áll össze. Amikor azok a végtagok először formálódnak össze egy szörnyeteggé, ott használtunk CGI-t, de ott is igazi végtagokat szkenneltünk be, és azoknak a textúráját raktuk rá az animációra.

Na és a pókinvázió?

Jó, igaz, az is CGI volt. De sajnos nem volt a forgatáson ezer pók, amit fel tudtunk volna használni. Az már luxus lett volna.

A Lidérces mesék éjszakáját november 28-tól lehet megnézni a magyar mozikban.