Ha önéletrajzi filmről van szó, szinte nem tudok elképzelni olyan szakmát, amit ne lehetne izgalmasan bemutatni egy filmben. De ha valaki azt mondja nekem, hogy egy meteorológusról lehet látványos, izgalmas, de azért egy kicsit felesleges filmet forgatni, akkor minimum kétségbe vonom ennek a valószínűségét. Ez a Léghajósok, amelyben ismét együtt játszik Eddie Redmayne és Felicity Jones.

A 2014-es A mindenség elmélete után szerepelnek újra együtt, ami azért izgalmas, mert a Stephen Hawking életéről szóló filmben nyújtott alakításukért mindkettőjüket Oscarra jelölték, de végül csak Redmayne nyert. Most ismét egy önéletrajzi ihletésű sztoriban találták magukat, méghozzá a brit James Gleisher meteorológus történetében, aki azzal írta be a nevét a történelemkönyvekbe, hogy 1862 szeptemberében másodmagával közel 12 kilométer magasba emelkedett egy széngáz meghajtású hőlégballonnal, amivel megdöntötték az addigi magassági rekordot. Gleisher akkori társa Henry Coxwell volt, de a film kedvéért ezt a történetet átírták, és helyette női társsal emelkedett a levegőbe Gleisher.

Azt nem lehet mondani a filmre, hogy túl sok időt töltene a földön. Nagyjából 10 perc sem telhet el, mire az ominózus léggömb elhagyja a talajt, de ennyi idő alatt egészen világossá válik a leosztás a páros között: Redmayne (Gleisher) a csöndes, precíz, akadémikus alkat, aki úttörő akar lenni a meteorológia tudományában és társa, Felicity Jones (Amelia Wren), a vagány fenegyerek, aki cirkuszi mutatványként éli meg az egész expedíciót. Másokkal nem is nagyon kell foglalkozni, mert a másfél órás film túlnyomó részén kettőjüket kell néznünk, ahogy egy lebegő kosárban próbálnak csúcsot dönteni. És valahol itt válik a film picit feleslegessé.

Ezt a filmet egyszer már mindenki látta

Két óriási problémám van a filmmel, amelyek miatt képtelenség annyira élvezni, mint amennyire azt a készítők akarták. Az egyik, hogy Redmayne és Jones párosát már láttuk kvázi hasonló szereposztásban, hiszen A mindenség elméletében férj és feleség voltak. Ráadásul Redmayne-nek annyira bejött ez a brit kosztümös filmszerep, hogy Stephen Hawking óta gyakorlatilag ugyanazt a szerepet alakítja az eddigi két Harry Potter-spinoffban és most a Léghajósokban is. Van Redmayne-nek egy nézése, amikor kicsit oldalra a dönti a fejét 45 fokkal és a ceruza ajkaival, nagy szemekkel kérdőre von, amit sikerült a színésznek alig pár év alatt annyira elhasználnia, hogy ebben a filmben is nagyon nehéz elvonatkoztatni az Oscar-díjas karakterétől. Az, hogy ismét Felicity Jones a segítője, csak hab a tortán.

A másik probléma, hogy én ezt a filmet láttam már. Nem ezt és nem teljesen így, de a film cselekménye olyan, mint bármilyen kalandfilm, ahol a szereplők valamilyen közlekedési járművön vagy lakatlan, elhagyatott helyen ragadtak volna. Ahogy ez lenni szokott, minden ambíciózusan és pozitívan kezdődik, aztán gyorsan jön egy időjárásból adódó probléma, majd egy másik, aztán valamiféle technikai gebasz miatt áll a bál, de közben meg vannak nyugodt, lenyűgöző hátterű pillanatok is, hogy két körömrágás között tudjuk értékelni a tájat. A Léghajósok is olyan, hogy elveri az eső, megfagyasztja a hó, elfújja a vihar, ilyen-olyan technikai problémák veszélyeztetik az akciót, de néha van idő arra, hogy a két szereplő a kilátáson és az időjárási érdekességeken lamentáljon. Vagyis állati kiszámítható.

Persze egy önéletrajzi film esetében ez nem akkora probléma, ráadásul különböző visszaemlékezésekkel igyekeznek kicsit jobban megismertetni a karaktereket. Természetesen a kaland mindkettőjük magánéletében egy nehéz időszak végét jelentette, és nagyon nem is tud mást bemutatni egyik visszaemlékezés sem, és őszintén szólva a második után már azt szeretnénk, hogy hadd nézzük ezt a két embert a felhők felett ahelyett, hogy a viktoriánus Londonban kalapos úriemberek heherésznek az időjárás, mint tudomány felvetésen. Mondom ezt úgy, hogy sajnos a film legerősebb jelenetei azok, amikor a két színész egyáltalán nem kommunikál egymással. 

Legutoljára Robert Zemeckis Kötéltánc című filmjénél éreztem azt, hogy ténylegesen tériszonyom van a látottaktól, izzadok, bizsereg a kezem, és legszívesebben elkapcsolnék. Pedig abban a filmben kifejezetten ráerősítettek a tériszonyra, míg a Léghajósok esetében alig van olyan momentum, amikor a kamera nem az eget pásztázná, hanem a földet. Ez biztosan szándékos, de kifejezetten érdekes rendezői húzás, hogy csak akkor nézünk lefelé, amikor az expedíció is megkezdi a süllyedést.

Egynek elmegy

A Léghajósok egyáltalán nem egy rossz film, sőt IMAX-ben valószínűleg egészen elképesztő a látvány, csak az egzotikus körítésen kívül nem mond igazán semmit. Elhangzik pár időjárási érdekesség, de egyik sem akkora durranás, hogy a néző még hetekkel később is érdekességként említse baráti sörözéseknél. Sokszor lenyűgöző a film kaland része még úgyis, hogy rengeteg helyen már szuperhős szintet hoznak a szereplők. Azzal sincs különösebb baj, hogy Gleisher valóságos társát egy fiktív nőre cseréltek, bár nem vagyok meggyőzve arról, hogy egy ilyen alaphelyzetben ne lett volna izgalmasabb két férfi beszélgetését hallani, mint egy nőét és férfiét az elengedhetetlen flörtöléssel és izzó levegővel kettőjük között.

Csakhogy ha két embert kell egy repülő kosárban nézni másfél órán át, akkor kettőjük dialógusa legyen végig lehengerlő. A készítők viszont épp az ellenkezőjét találták ki: pont akkor a legerősebb a film, ha szavak helyett a felhők beszélnek. De ez bármennyire is érzékeny filmkészítői ötletnek hangzik, egy idő után rémunalmassá válik, amit hiába törnek meg egy-egy hóviharral, köddel vagy zivatarral (az időjárás minden formája megjelenik a filmben, ami már önmagában bravúros valahol), és inkább tűnik úgy, hogy két okos ember egymás mellett magában beszél, mint tényleges párbeszédnek.

Mindezektől függetlenül a Léghajósok egyszer biztosan nézhető, és kalandfilmnek abszolút megfelel. Ne keressünk benne olyan mélységeket, amik nincsenek, ez még az a régi módi szerint készült, ahol a néző beül a moziba, hogy egy végtelenül lineáris történeten keresztül kicsit izguljon, kicsit izzadjon, kicsit elérzékenyüljön, aztán úgy jöjjön ki a teremből, mint aki jól érezte magát másfél óráig, de napokkal később csak úgy tud hivatkozni a filmre, hogy

(Borítókép: Amazon Studios / IMDb)