Vannak azok a nagy kérdések, amik akkor is körülölelik a mindennapjainkat, ha folyamatosan nem gondolkodunk rajtuk: mi lesz, ha megöregszünk, mit csinálhatnánk a nyugdíj alatt, hogyan dolgozhatjuk fel a halál valóságát, hogyan élhetünk túl egy válást, pláne, ha még kicsik a gyerekek, és mennyire nehéz igazán elfogadni önmagunkat. Ezekkel a sematikusnak tűnő témákkal foglalkozik a Családból is megárt a sok című francia vígjáték, és hogy ezek nem tűnnek lerágott csontoknak, legalább annyit mutat, hogy a film kérdésfeltevései jók, még ha aztán maga az alkotás filmként elég felejthetőre is sikerült.

A 100 perces francia vígjáték Fabrice Bracq rendezése, aki eddig csak rövidfilmeket készített, ez az első nagyobb rendezése. Emellett ő vette nyakába a forgatókönyvírási és a vágási munkálatokat is, ami már alapból túl nagy vállalás egy elsőfilmes rendezőtől. A film két főszereplője Thierry Lhermitte, aki korábban játszott már több francia vígjátékban (A francia miniszter, Vasárnapi apukák), illetve a szintén vígjátékokban szereplő és tavaly vígjáték-forgatókönyvet is író (Briliáns válás) Michèle Laroque. A film története szerint az általuk alakított házaspár, Marilou és Philippe végre nyugdíjba vonulna és Portugáliába költözne idős éveire. Azzal azonban nem számolnak, hogy a családtagjaik folyamatosan, akarva-akaratlanul keresztülhúzzák ezt a tervüket.

Commedia dell'arte, csak Franciaországban

A Családból is megárt a sok a klasszikus commedia dell'artéhoz (tipikus emberi jellemekkel dolgozó komédia) és úgy általában elég sok mai vígjátékhoz hasonlóan alapvető emberi archetípusokkal akar dolgozni: a céltudatos és önző nő, a feleségének megfelelni akaró férj, a béna bohócszerű alak, aki mindent elcsesz, a szép, de buta lány, vagy a csábító sportoló, aki miatt a feleség tévútra lép házasságából. Ezek az első látásra negatív figurák viszont mind-mind rendelkeznek tehetséggel, empátiával, szeretettel, összességében olyan emberek lennének

Ez azonban nem működik annyira, mint kéne, mert a karakterek sokszor eltúlzottak, és összességében inkább idegesítőek, mintsem valóságosak. Pedig ez a vígjáték számos fontos kérdést jár körbe és figuráz ki:

• az öregedést és ezzel együtt a technológiai fejlődés követésének nehézségét,
• a nők helytállását a mindennapokban családanyaként és dolgozó nőként,
• a válást, az új szerelmet és a párkapcsolati csalódást,
• a homoszexualitást és ezzel együtt önmagunk felvállalását,
• vagy éppen a halált.

Ezt pedig önmagában ügyesen csinálja, mert míg a karaktereket a túlzásokkal elrontja, addig a témákat kellő humorral tálalja: a halállal és öregedéssel kapcsolatos viccek egy idős nő szájából hangzanak el, a párkapcsolatok szürreálisan alakulnak, és a gyerekek is betévednek véletlenül egy hullaházba. Mindeközben sokszor viccet csinál a francia nyelvből (ez mondjuk szinkronnal elvész), a túlzásra pedig ráerősít elnagyolt és feleslegesen közeli snittekkel, hirtelen vágásokkal. Ügyes helyzetekbe rak rosszul kitalált karaktereket, amitől kicsit olyan lesz, mint a valóság: néhol szórakoztató, sokszor viszont rettentően unalmas.

Nem rossz megöregedni, csak meg kell szokni

Miközben sokféle karakterrel és élethelyzettel játszik, a film nem felejti el, hogy a hangsúly a házaspár problémáján van: mégpedig azon, hogy nemcsak gyerekkorból nehéz tinédzserré válni, illetve tinédzserből felnőni, hanem

Végig ez Philippe-ék legnagyobb problémája. Az unokákra figyelés, miközben már abban a korban vannak, ahol saját szüleiket is gondozniuk kell, az életük teljesen új pályára állítása, és az álmok megvalósítása vagy éppen azok feladása. Ezen az úton vezeti végig őket egy náluk idősebb és már tapasztaltabb házaspár, de aztán ők sem bizonyulnak a legjobb tanácsadónak: végül azért mégiscsak egyedül kell átélniük nekik is, illetve a többi karakternek, hogy milyen nagyszülővé válni vagy egy olyan kisgyerekkel utazni az autóban, aki minden egyes káromkodást hangosan számol. Szóval igazából meg kell tanulniuk azt, hogy felnőttként is mindig újra fel kell nőni. Na meg azért, hogy legyen valami elcsépelt tanulság, azt is, hogy a család mindig a legfontosabb.

A Családból is megárt a sok jól tálalja a témáit, kevés benne az erőltetett jelenet és humor, ettől pedig eléggé életszagú. Az elrontott karakterek és az együgyű alapszál (a nyugdíj utáni elutazás álma) miatt viszont nem tudja igazán egyben tartani azt a sok témát és kérdést, amibe bele-bele kap a történetmesélés során. A kis kérdéseknek nincs igazán lezárt válaszuk, a fő lezárás sem túl csavaros, ez pedig így egy kicsit kevés ahhoz, hogy igazán megérje 100 percen keresztül a valóságot nézni.

(Boritókép: Vertigo Média)