Egy családtörténet vége

A Skywalker család története a december 19-én moziba kerülő kilencedik epizóddal véget ér. Több mint negyven év, filmek sora, tévésorozat, könyvek és képregények, egy egész legendárium, amelynek elemei annyira beépültek a popkultúra DNS-ébe, hogy sokszor már el is felejtjük, honnan származnak. A Lucas által teremtett univerzum mindig újabb utazásokra hív, de a Skywalker kora lezár egy szakaszt, amit az Indexen cikksorozattal teszünk emlékezetessé. Az előző részek itt és itt olvashatók.

Hamarosan mozikba kerül a Star Wars: Skywalker kora, a Disney-éra első trilógiájának zárása, mi pedig fogtuk magunkat, és ennek örömére újranéztük az összes filmet. Az első cikkünkben a klasszikus trilógiával és az azt (készítési időben) követő előzményfilmekkel foglalkoztunk, most pedig sorra vesszük a Disney-korszak produkcióit. Miért rühellik annyira a rajongók Az utolsó jedit? Miért bukott meg a Han Solo-film? Miért annyira jó a Zsivány egyes?

Minden sokkal hihetőbb

A 2000-es évekbeli előzménytrilógiában kiemelkedően irritáló volt, hogy a szereplőknek valamiért egészen botrányos akcentusokat találtak ki, amitől az ember legszívesebben a falhoz csapkodta volna a fejét, legyen szó az idiótán motyogó (és egyesek szerint rasszista karikatúrával határos) Jar Jarról, a bármiféle érzéseket nélkülöző Amidaláról vagy a földönkívüli létükre is nevetségesen beszélő kereskedelmi szövetségesekről.

A Disney valószínűleg tanult George Lucasék hibájából, mert az új filmekre elhagyták a lehetetlen hangzású akcentusokat, helyette sok az ír, skót és más hasonló angolszász kiejtéssel bíró karakter. Egyeseket talán ez kizökkenthet, de innen Kelet-Európából a Bala-Tik nevű bandavezért játszó Brian Vernel vaskos glasgow-i akcentusa még mindig kellőképpen egzotikusnak hat.

A másik, ami ennél is fontosabb, hogy amíg az első két trilógiánál mindkét esetben érzékelni lehetett, hogy a főbb szereplőket alakító színészek csak a második-harmadik filmre tudták teljesen átélni a karaktereiket, addig az új filmekben nagyon szembetűnő, a színészek mennyire otthon vannak ebben az univerzumban, pontosan tudják, hogy kiket alakítanak. Míg az eredeti trilógiában a színészek kezében láthatóan idegenül áll a fénykard vagy a pisztoly, az új filmekben Daisy Ridley vagy John Boyega az első pillanattól élvezettel harcolnak. Nyilván ez annak is köszönhető, hogy Ridley, Boyega, Adam Driver vagy a spinoffok fiatalabb szereplői már bőven a Star Warson nőttek fel, és az elődeikhez képest nem csak egy franchise filmként kezelték a melót, hanem tisztában voltak vele, mennyire fontos produkcióban szerepelnek.

Le kéne állni az időugrásokkal

A rajongók talán kevésbé érzékelik ezt, de a mezei nézők számára a Star Wars egyenlő a nehezen követhető történetvezetéssel. Leforgatták az első trilógiát, hogy aztán 15-20 évvel később leforgassanak három előzményfilmet. Aztán megint közel 15 év után folytatták az legelső hármat, de úgy, hogy a Star Wars 7 után megint visszamentünk az időben (Zsivány egyes), hogy aztán a Star Wars 8 után is ugorjunk (Han Solo-film). Akik nem mélyültek el iszonyatosan a filmek világában, ez az egész szép lassan követhetetlen, én amikor először láttam a Zsivány egyest és a Solo-filmet, akkor őszintén nem is értettem az utalások háromnegyedét, és fogalmam sem volt, időben milyen történést hova kell elhelyezni a nagy Star Wars-idővonalon.

Nem lennénk meglepve, hogy ha a fiatalabb korosztályt hasonlóan állna a témához, hiszen nekik már a második trilógia is idegen lehet, és az új filmek jelenthetik az első kapcsolódást a franchise-hoz. Az új filmeknél viszont azt látják, hogy egyikben van egy fiatal Han Solo, a másikban Harrison Ford, az egyikben felbukkan Darth Vader, a másikban valaki a nagyapjaként hivatkozik rá, és tényleg nehéz lehet úgy kötődni egy világhoz, ha nincs az ember fejében egy komplett wookiepédia. Arról nem is beszélve, hogy a Skywalker-sagát ideje lezárni, új karakterekre, új hősökre vágyik a mostani generáció, és elidegenítheti őket az, hogy ennyi helyre kell figyelni egyszerre. Éppen ezért működik annyira a Mandalorian, ami szoros Star Wars-kapcsolódások nélkül, önmagában is megállja a helyét, mint produkció, és nincs a nézése közben az az érzése az embernek, hogy fontos utalásokról marad le, mert annak idején nem nézte meg 6342 alkalommal az eredeti filmeket.

Remélhetőleg a jövőben letisztul a koncepció a franchise körül, nem készítenek saját előzményt Boba Fettnek, Jabbának, Greedónak meg ki tudja még kinek, hanem hagyják, hogy ebben a hatalmas világban egymással párhuzamosan, mégsem szoros kapcsolatban történjenek az események. A gond az, hogy erre kevés az esély, hiszen régóta pletykálják, hogy a már alapból előzményfilmnek számító Zsivány egyes kap még egy előzményt (!) és Ewan McGregor visszatér Obi-Wan Kenobiként, hogy sorozatot forgasson a Sithek bosszúja után 8 évvel. Valahogy az az érzése az embernek, hogy a Disney egyszerre két lovat akar megülni, vagyis nem tudja elengedni az eredeti filmeket és azok történetszálait, miközben Rian Johnson következő trilógiájával új lapot is akarnak nyitni egy új közönségnek.

Miért utálják a rajongók ennyire Az utolsó jedit?

Először az első, aztán a második trilógiát néztük meg, azonban Az ébredő erő és Az utolsó jedi esetében nem követtük a szoros időrendet, és a spinoffokat hagytuk a végére. Abból az egyszerű okból, hogy szerettük volna friss szemmel újra megnézni, mi az oka annak, hogy J.J. Abrams és Rian Johnson munkája annyira eltérő fogadtatást kapott, az előbbit kedvelték a rajongók, utóbbit viszont a hardcore arcok a pokolba kívánják, és lassan egy lapon említik a Baljós árnyakkal.

És teljesen őszintén szólva, mezei Star Wars-nézőként továbbra sem feltétlenül értjük, mi ez a hatalmas gyűlölet, amit Az utolsó jedi kap. Abrams gyakorlatilag újraforgatta Az új reményt, amivel azért nem volt túl bátor, hiszen ennyi év szünet után elég hálás feladat újra előrántani a nézőknek Csubakkát, R2D2-t vagy Han Solót. Ezzel szemben Johnson próbált (kicsit) merész(ebb) lenni, elvonatkoztatni a nosztalgiától, új motívumokat csempészni az unásig ismertek közé. A laikus nézőnek egyáltalán nem tűnik fel olyan látványosan a különbség Johnson és Abrams munkája között.

Nevetségesen rossz Benicio del Toro? Igen. Izzadságszagúan próbálja Johnson a kaszinós jelenettel megidézni a kantinás jelenetet? Igen. Picit nevetséges, ahogy az űrhajóból kirepült Leia viselkedik az űrben? Naná. Mark Hamill nem annyira meggyőző öregen? Lehet. De ilyen gyengeségei szinte mindegyik filmnek voltak. Ilyenkor kell komolyan feltenni a kérdést, hogy mi a jobb filmkészítési alapelv:

1. Hagyni a rendezőt dolgozni a legjobb belátása szerint,
2. vagy kiszolgálni azt a több millió rajongót, akik valami egészen mást akarnak?

A Star Wars rajongói bázisa már-már egy szektára hasonlít bizonyos helyzetekben, és ember legyen a talpán, aki képes megtartani a művészeti szabadságát, és közben ki is tudja szolgálni a követelőző rajongókat. Mi a fontosabb? Elmagyarázni, hogy kik Rey szülei és kicsoda is volt pontosan Snoke, vagy hagyni a rendezőt, hogy a maga módján meséljen el egy történetet? Erre egyértelmű választ nehéz adni, de az biztos, hogy Johnson inkább egy mesét akart eladni, mint egy újabb szappanoperát az összegubancolódott családfájú Solo és Skywalker família családi életéről.

A hatalmas gyűlölethullám közepén senki sem beszél arról, hogy Az utolsó jedit legalább látni lehetett rendesen, ellenben a Han Solo-filmmel, aminek a nagy részét alig lehet látni, mert valamiért muszáj volt rohadt sötétben felvenni. Vagy miért nem beszélünk arról, hogy az új Star Wars-filmek meg sem közelítik a Zsivány egyest eredetiségben, minőségben, hangulatban vagy látványban?

Túlságosan emberközpontú mindegyik film

Miközben a Star Warsnál színesebb sci-fi világ kevés van, a filmek mégis nagy részben az emberek szemszögéből mutatnak be minden történetet és problémát. Ez különösen igaz az új filmekre, ahol arra figyeltek, hogy minden esetben legyen a hősök között egy droid/robot (BB-8, L3-37, K-2SO). Arra viszont nem, hogy az emberek és gépek mellett más fajok közül is legyenek fontos, meghatározó karakterek, vagy legalább csak emlékezetesek.

Felmerül a gyanú, hogy a Jar Jart övező gyűlölet esetleg megijeszthette a készítőket, hogy a jövőben valami idegen faj képviselője is fontos szerepet kapjon, illetve az is közrejátszhat, hogy a nézők nyilvánvalóan nehezebben azonosulnak földönkívüli lényekkel, mint emberekkel, de ettől még tény, hogy az új filmekben bántóan alul vannak kezelve az idegenek. A korábbi filmeket sem lehet azzal vádolni, hogy annyira xenofilek lennének, de legalább fel lehet hozni olyan kisebb-nagyobb szerepeket, mint Jabba, Darth Maul, vagy akár Jar Jar és a kereskedelmi szövetséget vezető űrlények. Az új filmek nem emberi szereplői közül kizárólag Maz Kanatának jutott bármilyen szintű érdemi szerep, rajta kívül konkrétan senkit nem lehet említeni, akire a nézők emlékezhetnének más fajok tagjai közül akár csak öt perccel a film megnézése után. (Még esetleg Snoke-ot lehetne említeni, de ő erősen emberi formájú, csak elég visszataszító.)

Egy ekkora univerzummal rendelkező világban bizony ez kiábrándító. Rengeteg lehetőség rejlik a különböző fajok sajátosságainak kibontásában, azonban a készítők annyira ragaszkodnak az emberekhez, hogy a mostani korszakban az űrlényeknek csak a biodíszlet szerepe jut. Annyira fájdalmas lett volna mondjuk Benicio del Toro karakterét valami érdekes űrlényre cserélni? Saw Gerrera nem lett volna érdekesebb más fajú karakterként?

Fáradó erő

Úgy összességében kijelenthető, hogy a Skywalker-saga nagyon-nagyon elfáradt a 2010-es évek végére, és őszintén szólva nincs annyira jó üzenete annak sem, hogy a készítők szó szerint a holtakat sem hagyják nyugodni. Az első trilógiában fantasztikusat alakító Peter Cushing hiába hunyt el 25 éve, a készítőknek mindenképpen bele kellett tenni valahogyan a Zsivány egyesbe, ahogy Carrie Fishert is megfiatalították digitálisan. Emellett ugyebár van öreg Han Solo, öreg Csubakka, rozsdás 3CPO és R2D2, és még mindig mindenkit csak a jedik, az Erő és a lázadók harca érdekel, de ne mondja senki, hogy ebben a világban kizárólag ez jelenti a potenciált. Mint ahogy a motívumok is ismétlődnek: Kylo Ren megöli a sötét mesterét, mint ahogy a nagyapja, Darth Vader tette, az apák és a fiaik kapcsolata konfliktusokkal terhelt, Rey nem ismeri a szüleit, ahogy az ifjú Luke sem ismerte - még ha van is egy-egy csavar, ezek a leosztások mind-mind eléggé ismerősek.

Éppen ezért annyira klassz a Zsivány egyes, ami egy egyszerű, kompakt sztorit mesél el úgy, hogy mégis kapcsolódik a nagy világ egészéhez. Éppen ezért annyira népszerű a Mandalorian, mert végre részben szakít a szokásos klisékkel, és egészen más aspektusból vizsgálja a messzi-messzi galaxist. Ráadásul már annyi generáció nőtt fel a Star Warson, annyi képregény, könyv és rajzfilm készült a világban, hogy bőven van muníció, és gyakorlatilag bármilyen filmet le lehetne forgatni, ahogy a Mandalorian is inkább űrwestern, mint sci-fi, és a Zsivány egyes is egy kvázi heist/háborús film, nem űropera.

A kérdés csak az, hogy a Disney mennyire látja be, hogy az ugyanarra a formulára felhúzott, egymásra nagyon hasonlító filmek rendszere hosszú távon nem biztos, hogy kifizetődő lesz, és ezt jól jelzi a Han Solo-film mérsékelt sikere is.

(Borítókép: Az utolsó jedi forogatása. Fotó: IMDb)