A Jumanji: A következő szint az iskolapéldája annak, hogyan lehet némi kreativitással, egy nagy zsák pénzzel, egy patikamérleggel és remek szereposztással egy régi franchise-t újra felépíteni a 2010-es évek végén. A Jumanji eredetileg egy 1981-es regény volt, amiben két kiskölyök egy varázs-társasjátékkal játszva megidézi annak szereplőit, azaz egy dzsungelt és állatait, és ha nem akarnak majomürülékben aludni életük végéig, meg kell nyerniük a játékot, mert az életre kelt sereglet csak úgy megy vissza a játékba. Ebből készült egy 1995-ös film, amiből általában arra emlékszünk, hogy nappali, konyha, majom, rinocérosz, Robin Williams.

A film sikeres lett, kapott egy animációs tévésorozat verziót (1996-1999), majd a regénynek is írtak egy folytatást 2002-ben. Ebben a szomszéd kiskölykök egy űrben játszódó, hasonló játékkal tolnak ki magukkal, ami üvöltött a filmes feldolgozás után. Jött is, 2005-ben, többek között Kristen Stewarttal és Jon Favreau-val a rendezői székben, de megbukott, így 2017-ig senki nem nyúlt hozzá a franchise-hoz. Akkor jött a Jumanji: Vár a dzsungel, és Az utolsó Jedikkel szemben sem hasalt el a mozikban, sőt, 150 millió dollárra hozott 960 milliót, így a folytatás adott volt.

Két évvel később, az eredeti szereplőgárdát két veteránnal felturbózva itt a folytatás, amit már nem az ötlet vagy a kreatív csapat rakott össze, hanem a marketingesek és a piackutatás. Az előző újrából nagyon működő elemeket (Dwayne Johnson és Kevin Hart párosa, a belé bújt tinicsajt alakító Jack Black, a nőiességét és erejét lassan felfedező Karen Gillanbe költöző penészvirág, stb.) és a látványos kivitelt megspékelték a felnőttebb korosztálynak is eladható Danny De Vito-Danny Gloverrel,

majd az előző film sarokpontjait megtartva leforgatták annak kiköpött mását.

Ismét bekerülünk a videójátékba, de immáron szintet lépve, a cél viszont továbbra is egy világítós basz visszaszerzése, amit jóravaló földművesek őriztek eddig, de Jürgen, a brutális felégette a falut és elvitte a csudálatos ékkövet. És ez pont annyira blőd, mint bármelyik kalandjáték, amit megveszünk a konzolra, mert hát mi a istenért őrizné az egész kitalált világot egybetartó izét egy csapat jámbor falusi? Szóval a Jumanji nem egy Hideo Kojima-játék, de nem is baj, mert nem ez benne a lényeg, hanem az, ahogy a való világból az oda bekerülő archetipikus fiatalok (a Jócsaj, az Okos, De Nem Dögös csaj, a Izomagy, a Nörd) más, személyiségüktől tök idegen testbe kerülve rá nem jönnek olyan Nagy Dolgokra, mint Egységben Az Erő, Barátok Nélkül Nem Megy, A Igaz Szerelem A Belsőn Múlik, A Megbocsátás Erény és így tovább.

Ezt egy picit, na jó, alaposan felkavarja Danny De Vito és Danny Glover érkezése, a két nagyfater, akik nem beszéltek egymással 19 éve valami üzleti jellegű félreértés miatt, hiszen ők fel sem fogják, hogy mi az, hogy videójáték, miért van három élete mindenkinek, és így tovább. De Vito Dwayne Johnson bőrébe, Glover meg Kevin Hartéba kerül bele, ami rettentő vicces, mert a két fiatalabb színész mindent megtesz, hogy az öregek manírjait visszaadja - aki nem a szinkronos verziót nézi, mindezt állítólag még hangban és beszédstílusban is megkapja, a magyar változatot nézőknek annyi jut, hogy Hart olyan lassan és kimérten beszél, mint aki nagyon ráér, márpedig amikor megvadult struccok kergetik az embert a sivatagban, akkor nem ér rá.

Ettől még működik a Jumanji 3, hiszen remek színészek mókáznak sokat benne, csak éppen újdonságot lenne nehéz felfedezni benne. A látvány elképesztő, a zene, a hanghatások dettó, az embert simán bevonzza a film, és harsányan röhög Dwayne Johnson öniróniáján, Hart kissé idegesítő, de ettől még vicces nyűglődésén, és Jack Blacken, aki a filmben izomagyat és tinicsajt is hitelesen hoz - miközben a külseje jottányit sem változik.

de ezt már okosan más környezetbe helyezik, ahogy azt a tesztközönség minden bizonnyal kérte. És az, a harmadik új film is pont olyan lesz, mint az előző kettő: vicces, látványos, felejthető.