A 80 millióból tető alá hozott, és csak most a mozikba került sci-fi már 2017-ben is idejétmúltnak számított volna, 2020-ban pedig tényleg olyan, mintha egy kétfejű birkecset indítanánk el egy állatszépségversenyen. Érdekesnek érdekes, de csak messziről, haszna nem nagyon van, és tíz perccel a színpadról való távozása után már el is felejtettük. William Eubanks rendező fogta a világ összes szörnyfilmjét a Pitch Blacktől az Alienen át a Godzilláig, hozzácsapta a Leviathant, A mélység titkát, adott neki egy Cthulhu-gellert, és megkérte Marco Beltrami zeneszerzőt, hogy írjon hozzá olyan zenét, amire legalább emlékezhetünk majd.

Ebből lett egy olyan film, amiben van kb. öt perc nyugalom (ami alatt azt értem, hogy éppen senkinek nem forog veszélyben az élete), és 90 perc rohanás Valami elől. Az öt percet menten a film elején kapjuk, lent a Mariana-árok alján, ahol egy olajfúrótorny legénysége él totális izolációban már egy hónapja, és hősünk, a gépész Norah (Stewart) fogmosás közben arra gondol, hogy nem baj, hogy itt lent szar, mert fent még szarabb.

A tengeralatti állomásokat a filmekben két dolog szokta veszélyeztetni: a földrengés, amiért persze mi vagyunk felelősek, és bazinagy teremtmények, amiket mi ébresztünk fel azzal, hogy odamentünk, ahova nem kellett volna. Az Árok írói egy ideig nem igazán tudták eldönteni, melyik is legyen most a maroknyi szereplőt elemésztő erő, de aztán nyert "a szörny mindig látványosabb, mint egy tektonikus lemezmozgás" iskola, és lerajzoltatták egy általános iskola hatodikos kisgyerekeinek legvadabb rémálmát, amivel onnantól kezdve vegzálják a szereplőket.

A másfél milliméteresre visszavágott hajú Norah a film Ripley hadnagya, erős, céltudatos nő, akinek valamiért a film 80 százalékában egy bugyi-atléta kombóban kell rohangálnia. A többiek között van egy fekete faszi, egy kedves, de nagyon beszari csaj, egy higgadt, aranyos faszi (a pasija), egy kapitány (Vincent "kellett a pénz" Cassell) és egy gyökér (TJ Miller). Mivel karakterépítésre nincs idő, ugyanis a tízezer méteres mélységben összeomló állomásról elég elmenekülni is, nemhogy dialógusokkal vesztegetni az időt, a mellékszereplőkről tényleg csak annyit tudunk meg, ami itt fent áll róluk. Stewart képvisel minket, az ő szemén át látjuk az eseményeket, a rettegése a mi rettegésünk, a kisebb sikerek (eljutni egy ajtóig egy darabban) a mi diadalaink is.

A menekülés, maga a cselekmény meglehetősen lineáris és egyszerű, hiszen fel kell jutni a felszínre, amihez mentőkabin kell, amiért el kell menni, és ha ott nincs, ahová először mentünk, akkor megyünk egy másik helyre, és ha ott sincs kabin, hát irány egy harmadik. Útközben a népek hullanak, ahogy kell, és jön a vég, ami minden szörnyfilmből ismerős lehet, ahogy a történet stáblista alatti keserű lezárása is.

Az Árokban az a jó, hogy nem kell gondolkodni, elég megfogni a popcornos vödröt, és felülni a hullámvasútra, aztán hagyni, hadd vigyen magával. Kérdéseket viszont ne tegyünk fel, és ne keressünk logikát az események mögött sem. A látvány remek, a díszletek grandiózusak, a zene magával sodor, az ijesztgetések akkor és úgy jönnek, ahogy azokat elképzeltük, Stewart pedig nagyszerű badass űrhajóscsaj tudna lenni egy Alien-remake-ben. (Nem viccelek.)